Múlt nyári "Giro d'Italia" beszámolómhoz hasonlóan egy zenekaros turnét bemutató, képes bejegyzéssel bővítem az új írásoktól súlyosan alultáplált blogomat. Ezúttal a Tündérkertben jártunk, az utazás és látnivalók összességéhez képest úgy 2-3 nappal rövidebb ideig, mint azt igazság szerint illett volna.
A következő sorokban előfordulhat, hogy nemzetemhez túlzott elfogultsággal viseltetek mind tartalmilag, mind stílusban, ezért előre is elnézést kérek az érzékenyebb szemű-fülű olvasóktól. Ez azért fordulhat elő, mert élményeimet érzelmi húron ragadom meg, melyben a "mieink védelme" érvényesül.
Az utazás alaphangját rögtön megadta, hogy drága édesanyám érvényes személyi igazolvány (vagy útlevél - értitek, haza útlevél!) hiányában nem tarthatott velünk. A dokument hiánya természetesen az ő hibája (talán az enyém is), a tény viszont, hogy egyáltalán szükséges, az már a világ defektje. Egy kósza pillanatra megfordult bennem, hogy én is maradok, de nem szerettem volna tovább súlyosbítani a helyzetet... A hajnal hamar ránk talált, még a Balaton partján szórta első fényeit. Mint mindig, a jó hangulat és az utazás izgalma/öröme felülírta a fáradtság érzését. Az autósztráda hamar áthámozta velünk az országot, a kelleténél jóval előbb egy határhoz értünk. Egy határhoz a síkság közepén, egy határhoz, melynek semmi értelme nem volt ott és akkor. Ezt az ember érzi. Ott nincs határa sem hegynek, sem völgynek, sem folyónak, sem népnek... Még a falunak sem ott van vége. Hogy szemléltessem a dolgot, képzeljük el, hogy a lakóparkban egy hatalmas verekedés után a piaszagú, ostoba gondnok eldönti, hogy a lakásunkat egy kicsit átszerkeszti. A legjobb szobákat alapból átpasszolja a szomszédoknak, ez nem is kérdés, de ez nem elég, és a nappali közepére húz egy vonalat, hogy akkor eddig a miénk. Az a kedves szomszéd, aki addig amúgy még a szemetét sem tudta egyedül levinni, innentől a tőlünk átadott szobát telepakolja a saját lomjaival, a nappaliban pedig még a parkettát is felszedi, főleg a vonalhoz közel, hogy még véletlenül se lehessen kitalálni, hogy valójában hová tartozik. Mert ugye vonal ide, vonal oda, az mégis csak a mi nappalink, annak szerves része, még akkor is, ha csöngetni kell, ha át akarok lépni. Mindezt persze valahol érzi a kedves szomszédság is, ettől pedig mérhetetlen dühbe tudnak gurulni...
A képen: Magyar zászló Isten házának védelmében
A következő állomások nem pontosan és nem is minden részletre kitérően mutattatnak be részemről, mivel utunknak volt egy egészen zaklatott menete - amit persze eszem ágában sincs lexikális tudásból hatos, de emberi szükséglet-ismeretből épp elégségesre vizsgázó idegenvezetőnkre fogni. Szóval a kijelölt határon túl megnéztük Nagyváradot, majd Kolozsvárt, főleg buszból, mint gyalogosan. Nem volt sok időnk, de a szervezés, és főként az érkezés tervezett idejének betartása nem engedett többet. Vendéglátóink, mint vártuk, kedvesen és csupa szeretettel fogadtak minket - igaz nekem kissé túl szerény volt ez ellátás, de a hiba nyilván az én igényeimben lakozik. A zenekaros út ténye és az erdélyi levegő természetesen fokozta egymás hatását, így szükségtelen taglalni, hogy olykor - napszaktól függetlenül - egészen vidáman, olykor fáradtan teltek a percek. Nem is igazán értem, de különös módon mindig akadt egy sör a kezem ügyébe. Pedig többnyire nem is kerestem.
A második napon Székelyföld fővárosában jártunk, ahol kifogástalan ízű és mennyiségű brassóit sikerült bekebelezni, majd koncertet adtunk a helyieknek. Azt tudom, hogy valahol a "...Vezess még egyszer..." kezdetű ütemnél valami beleröpülhetett a szemembe, nem tudom mi lehetett, de nehezen akaródzott újra látni a kottát.
A szelykefürdői székelykapuk szigorúan, de fenségesen sorakoztak, annyira lenyűgöztek, hogy velük pózolva még a facebookra is tettem fel képet - ami bizony nem semmi dolog. A díszítések, azon kívül, hogy egész jól mutatnak, ősi bölcsességeket rejtenek...
A sóbánya monumentális. Az igazi terápia mondjuk a lefelé vezető helyijáratokon érte a légzőszerv-rendszereket. Egy egész élménypark elfér alatta, a borozót viszont hosszas kutatómunka után sem sikerült megtalálni. A képen a bányában lévő kápolna oltára látható. A fény mindent jelképez, ami kedves a számunkra ebben a világban...
A Békás-szoros ormai közt sétálni talán a legnagyobb csoda volt - főleg, hogy az időhatár sem volt oly szűkre szabva, mint jellemzően utunk során. Az esti német-francia meccs után felfedeztük a helyi italkimérő egysége(ke)t. Fárasztó, de kellemes felfedezés volt ez, sokunk számára...
Lent: A Gyilkos tó és a Békás-szoros. Sok egyéb hozzáfűzni-valót nem igényelnek a természet eme csodája... Amúgy éreztem némi ingert, hogy bepattanjak a csónakba...
A következő állomásunknál, Gyulafehérváron érezhettem át a szűk 100 évvel ezelőtti történelmet, szomorú nemzeti sorstragédiánkkal, és a magyar-román szomszédi viszony valódi arcával kapcsolatosan. Egy jó órát töltöttünk ott. Helyettem a képek épp eleget szólnak...
Gyulafehérvár, egymástól alig 100 méterre van a két templom. Az egyik több, mint 1000 éves, a másik 100 sincs. A találós kérdés: vajon melyik a régebbi? (Talán a drapéria nélkül is megy.) Ja, a második kérdés: vajon hol voltak a románok 1009-ben..? Ez így tényleg nagyon-nagyon frusztráló lehet... :(
Ezt csak piciben. Ez az "egyesülés palotája". Itt pont nagyon kellett vizelnem... de ennél azért okosabb vagyok :)
(Mi mondjuk biztosan még elnézést is kérnénk, ha árulás, hamis udvarlás, csalás, fosztogatás útján jutnánk valamihez, aminek a legnagyobb jóindulattal is legalább a fele nem minket illet, de ezt az éretlen gondolatmenetet hagyjuk is, mielőtt Brüsszelből megdorgálnak.)
Csodálatos Csík megyébe is elvezetett utunk, túl sok időnk persze itt sem maradt a körbenézésre (ugye valamit valamiért, sok hely-sok idő nem megy egyszerre), de a zarándokhely rövidke látványa is talán reményt adott s mutatott lelkeinknek. Itt tényleg otthon voltunk, egy hirtelen megduzzadt idegen országba, annak is épp a közepébe süppesztett mag ez, mely elpusztíthatatlan. Az ima meghallgattatik, Istenünk nem hagyja elveszni e földet és a hozzá tartozó magasabb szintű létezést, még ha látszólag a lehető legnehezebb helyzetekbe is sodorja. Ez jól látható és érezhető.
A képen a csíksomlyói zarándokhely egyik hegyoldala. Az itt összpontosuló hit erejéből mi is részesültünk...
Szovátán, a fürdőhelynél adtuk második koncertünket. Kaptunk már hangosabb ovációt is, akár egy német tűzoltó-fesztiválos sörszagú sramli után, a mostani visszafogott, szinte félénk ünneplés azonban sokkal őszintébb és kézzelfoghatóbb volt... Kis híján elértük, hogy néhány román néző felálljon a székely himnuszra - persze végül azért csak győzött a józan ész. Az utolsó estén a Tó körül sétáltunk. A friss levegő a harmónia nyugtató, de kihívásokkal teli áramlatait kavargatták... Egyre inkább arra gondoltam, hogy zenekar jutalomútja méltó az olykor megpróbáltatásokkal szabdalt, de számunkra csodálatos létezéséhez - melynek 20 évéből immár 16-ot én is végigélhettem vele. Itt meg is ragadom az alkalmat, hogy mindenkinek köszönetet mondjak mindezért. Mindenkinek, akinek köze van és volt hozzá, a zenekar nyújtotta élményekhez - mind az elmúlt évekre, mind akár erre a kirándulásra vonatkozóan. Az utolsó este a brazil-kolumbiai vb-negyeddöntőjét néztük, jómagam részéről ezúttal jóval szolidabb éjszakával...
A negyedik, egyben visszautazás napján még Dél-Erdélyt bebarangoltuk, természetesen az eddig megszokott tempóban (és részletességgel). Déva vára kintről és bentről is csodálatos, köszönet érte a szervezésnek, hogy fel tudtunk egyet libbenni. Az erőd tetején, a szélben csúfolódó táncot járó tarka zászló sem tudta igazán elvenni az ember kedvét...
Utolsó állomásunk a határ túloldalán Arad volt. A borongós időben, elhagyatott magányban, szomorkásan égnek meredő obeliszk-emlékmű illő aláfestése volt búcsúnknak.
Hazafelé ismét megálltunk, sőt vesztegeltünk (!) a semmi közepén épített átkelő-helyen. Pontosabban nem a semmi közepén, hanem egy egységes földbe sebzett törésvonal mentén, melynek megléte se nem európai, se nem korszerű, se nem semmilyen, aminek köze van az igazságossághoz. Ezt persze tudjuk, de még ha elavultnak, netán szélsőségesnek tűnnek e gondolatok a politikailag korrekt vélemények uralma idején, legalább útinaplóm hadd hívja fel a figyelmet, melyen változtatni (talán) nem, de beszélni igenis kell róla. És cselekedni is, például kultúránk, mint egy balaton-parti zalai (szándékosan írom rosszul! :) ) fúvószenekar üzenetének átívelésével a kényszerű határokon. Mely üzenet s élmények új kapcsolatokat építenek, s irányt mutathatnak mindannyiunknak.
