Szükségtelen taglalni, hogy idehaza valami nagyon nem okés, hiszen a hétköznapokban, de még a terepszínű öltözékekkel ügyesen álcázott médiában is szünet nélkül ezt halljuk. És érezzük a bőrünkön, nem kell hozzá a hitelállományunkat és a megtakarításokat összevetni, egyszerűen a külső- és saját belső légkörünkből árad a bajgócok orrfacsaró és gyomorforgató bűze. Legalábbis a becsületes dolgozók vagy dolgozni akarók számára mindenképp.
Vagyunk jópáran, akiknek igényünk van arra, hogy legalább a bajok eredetét felkutassuk. Vizsgálandó témakörünkben komolyabb elemzés nélkül is a tévedés minimális kockázata mellett lehet mutogatni a hataloméhes kormányra, a hozzá nem értő tárcavezetőkre, milliárdokat zsebre vágó politikusokra, az igazságtalan előnyhöz juttatott cégtulajdonosokra, pöffeszkedő, modernkori rabszolgatartó honi oligarchákra, kicsempészett és adózatlan vagyonokra, a külföldi nagytőke érdekeit kiszolgálókra, vagy magára a globális pénzvagyon-hatalomra, melyek adósságspirált kényszerítenek az államokra s azok népeire, és még sorolhatnám. Nagyjából világnézet és politikai beállítottság kérdése, ki milyen súlyozással okolja a felsoroltakat a plebs nyomoráért.
A válság-elemzés és -kezelés egy magasabb szintjén azonban ideje eljutni egy olyan pontra, ahol a hibát a saját készülékben ildomos keresni. előfordulhat-e például az, hogy a fentebb felsorolt "gonosz" tényezők rendelkeznek bizonyos tudással "célpontjaikról", jelen esetben rólunk. Tisztában vannak a gyengeségekkel és a hibákkal, melyeket könyörtelenül ki lehet használni, és nyugodtan hátradőlve folytatni és szolgálni azt a rendszert, amiről mindenki számára világos, hogy semmilyen szempontból nem igazságos. Nem lehet nem érezni. Nos, egy hatalmas lépés volna az, hogy legalább ebben egyet értsen mindenki. A baj az, hogy az egyetértés ezen a szinten be is fejeződik. Akár kicsiben - családban, munkaközösségben -, akár nagyban - városban, társadalomban -, más emberi tulajdonságok írják fölül a közös gondokra építendő bajtársiasságot. Irigység. Széthúzás. Árulás. Egymás kibeszélése. Pitiáner érdekek mentén alakuló bomlékony, alkalmi szövetségek. Ismerős, ugye?
Munkahelyekről rengeteg példával lehetne illusztrálni a jelenséget, ezúttal legyen mondjuk az alapprobléma a bér olyan alacsony volta (nem egy mondabéli gond), mely a napi megélhetést is csak fenntartásokkal teszi lehetővé. Ez sorsközösséget jelent a dolgozók között, esetleg felmerülne az összefogás, valamiféle lépés az ügyben. Ekkor azonban néhányan jutalmat kapnak, egy alig fél fizetésnyi többletjuttatást. Innentől már felbomlik a sorsközösség, belső viszálykodás, egymásra való fújás következik, miközben a rabszolga-tartó csak mosolyog a bőrfotelban. Nem tett ő semmit, tulajdonképpen kihasználta a dolgozói gyengéit, akik közül néhányan még köszönik is a nagylelkűségét, a többiek pedig helyette már a jutalmazott csoportnak üzennek hadat, akik meg aztán viszonozzák is a tüzet. Vezető keze tiszta marad, ugye, a veszélyes összefogás csírái sikeresen leszakajtva. Ilyen egyszerű játék ez - főként nálunk.
Most nézzük meg a dolgot társadalmi szinten is. A példa kissé steril, és persze a konkrét téma és a számok lényegtelenek; de alapja egy valós hír, csak, hogy kézzelfoghatóbb legyen a történet. A néplélektan és az a formula a fontos belőle, amit "azok" (pl. az első bekezdésben felsoroltak) bármikor szépen alkalmazni tudnak gyengeségeinknek köszönhetően. Tehát a példának szánt hír úgy két hete jelent meg a kormány konzultációjával kapcsolatosan, lényegi része az, hogy nagyjából 1 milliárd forintba került ez a költségvetésnek. ( http://hvg.hu/itthon/20120915_Orbanek_a_kiemelkedo_siker_utan_ujabb_lev ) Na most, ez a teljesen felesleges, propagandának is vérszegény levelezés (a borítékok bontatlanul porfogóként funkcionálnak a befizetetlen számlák között) hasznosságát legbelül azok is erősen megkérdőjelezik, akik vették a fáradtságot, és válaszra méltatták Miniszterelnök Urat. A politikai részébe annyira ne is folyjunk most bele, a lényeg, hogy a népesség túlnyomó része úgy látja, hogy 1 milliárd forintUNKat elszórtak. A reakció: kis duzzogás, néhány baloldali sajtóban megjelenő kommentár, értelmes bólogatás a boltban, hogy ennek meg mi értelme volt, és igazából ennyi. Úgysem tudunk mit tenni ellene, ugyebár...
Namost, itt jön a csavar a történetben, ami már fikció, de segít belegondolunk a baj eredetébe, talán döbbenten meredünk magunk elé, és reményeim szerint el is gondolkodunk egy kicsit. Tegyük fel, hogy a kormány úgy döntött, hogy esze ágában sincs túlóráztatni a postákat és ezt a pénzt egy rendkívüli intézkedés keretében (legyen a neve mondjuk Nemzeti Adományozás Napja) kiosztja random szegény családok között. Mondjuk kapjon százezret egy család, amivel nyilván aligha van kisegítve, de azért elég jól jön (mivel fikció a történet, nyugodtan elfogadhatjuk hogy tényleg rászoruló családok kapják, és az elosztásban semmiféle ismeretség nem játszik szerepet). Ez tízezer háztartáson segíthetne, ami azért nem kevés. És akkor, tisztet hölgyeim és Uraim, képzeljük el a társadalmi reakciót... A jelszó mi lenne vajon - Ő MIÉRT ÉS ÉN MIÉRT NEM?! Akkora düh fortyogna az akcióból kimaradókban, amekkorát az 'őszödi beszéd óta nem tapasztaltunk. Biztosak lehetünk benne, hogy hatalmas őrület lenne. Ha nem is forradalom, de elég nagyot szólna.
Pedig ugyanarról a milliárd forintról lenne szó, amit a valóságban borítékokra meg postai többletműveletekre fordítottak, csak ebben az esetben jó néhány családnak meglenne a havi rezsije és talán egy-két jó bevásárlásra is futná, sok hússal. Valamiért kódolva van bennünk, hogy a sajátunk ellen forduljunk. És akinek érdeke, hogy így legyen, mindig megadják ezt a lehetőséget. Mert ismerik ezt a gyengénket. A bajok (egyik) eredetét.
