Hetek óta tartó nyomasztó keserűséggel veszem tudomásul, hogy életem egy jelentős szakasza, sőt, tulajdonképpen az eddigi egyetlen szakasza véget ért. A "menetrend szerinti" okulás korszaka lezárult, vagyis nem lesz többé órarendem, nem kell többé határidőre, kötelező (vagy ajánlott) jelleggel iskolapadot koptatnom.
Ám történik mindez úgy, hogy tényleg csak eme borús részét lássam a dolgoknak, mivel az ünneplésnek semmi keresnivalója nincs és nem lesz; tudniillik nem sikerült befejeznem tanulmányaimat, nem osztanak semmiféle oklevelet június-júliusban. És hogy félév múlva sikerül, abban sem lehetek egészen biztos, hiszen kemény küzdelmeket kell még megérnem ahhoz. Hogy miért is van ez így..? A tragikus időbeosztásnak, a lustaságomnak, és talán az egész életemet végigkísérő halmozott hátrányokat utamba görgető magasfokú szerencsétlenségemnek köszönhetően.
Minap, egy lány azt mondta, bármit el lehet érni, ha elég hitet táplálunk célunk felé. Még intézményesített formában is létezik ez a felfogás, egy Titok című filmben faszányosan meg van mondva, mi is szükséges ehhez. Nos, az én hitem meglehetősen titkos lehet, mivel annak kutatása közben jó pár fronton mérnek vereséget a sikerért harcoló hadaimra.
Én azért csak csatázok, és próbálom úgy hinni, hogy az ellenem dolgozó körülmények csak engem erősítenek tovább.
Ám eljön az idő, amikor már nem akarok erősebb lenni.
