Néhány hete volt a trianoni békeszerződés (avagy diktátum) évfordulója. Néhányan posztoltak a közösségi oldalakra ezen alkalomból, illetve beszélgetések során is előkerült ez a téma.
Úgy gondolom, a 2. világháború óta a mindenkori állami, politikai vezetés rendesen agyonhallgatja ezt a történelmi eseményt, és annak következményeit, még a jelen ún. nemzeti kormány is csak épp annyira hozakodik elő vele, amennyire az még épp pol.korrekt, és nemzetközileg sem túl kényelmetlen. Persze ugyanezen srácok a rendszerváltás környékén ki is vonultak az üléseremből, amikor arról volt szó, hogy megemlékezzenek...
Én a magam részéről bármilyen hétköznapi helyzet is legyen, mondjuk egy esti időjárás-jelentés, ahol megjelenik országunk jelen alakja, mindig köré képzelem a "Nagy-Magyarországot", és keserűség tölt el, hogy határaink ott vannak ahol. Ezen érzéseimnek erdélyi útinaplómban is hangot adtam, ahol ezen határ igazságtalan, és számunkra mindig fájó hegeivel konkrét terepen is szembesültem.
Hogy a társadalom nagy részét mennyire foglalkoztatja; ki az aki felesleges sirámnak gondolja feszegetni, merthogy már úgysem egy ország területe határozza meg a lakosság életkörülményeinek minőségét; ki az, aki pedig túlzásba viszi a "nem nyugszunk bele" mentalitást (ám lehetséges, valójában talán csak önmagára hívná fel a figyelmet); illetőleg, hogy vajon milyen a megítélése egyáltalán annak, hogy miként ítéljük meg a trianoni szerződést, számos és nagyon hosszú eszmefuttatásokat lehetne szerkeszteni, és bizonyára rengeteg tanulmány is készült mindezekkel kapcsolatosan.
Én most inkább egy kis párhuzamot szeretnék vonni életünk, és ezen történelmi esemény között, pontosabban történelmi események láncolatára felfűzve analógiámat, melyek 1920. június 4.-éhez vezettek. Mert, bár valóban az a nap a kicsúcsosodása nemzeti tragédiánknak, akkor bújt hivatalos köntösébe a történelmi Magyarország szétdarabolása, de lássuk be, az addig vezető út sokkal lényegesebb és sorsdöntőbb, mint az iratok szignóval történt ellátása.
Mint ahogy nekem, úgy hiszem, mindannyiunk életében voltak kisebb-nagyobb Trianonok (egynek az évfordulója épp a nyakamon), ezeknek egy része elkerülhetetlen, sorscsapás-szerű, más részét viszont épp úgy végig lehet vezetni több szerencsétlen előzmény kátyús útján, mint ahogy a történelem viharai megterítettek az antant "békéjének". Eme "szerencsétlen előzményeknek" viszont mi magunk is részesei vagyunk: egy-egy rossz döntésünk, gyarlóságunk, figyelmetlenségünk, lustaságunk mind-mind okai és előzményei lehetnek életünk egy-egy sarkos sorscsapásának.
A trianoni békét például olyan események előzték meg, mint az 1918. december 1., amikor Gyulafehérváron a románok kimondták Erdély egyesülését Romániával. Persze ennek is már a 19. században fellelhető előzményei voltak, amiben sajnos a mindenkori magyar vezetés ugyanúgy részes volt, mint a román mohóság és árulások. De sajnos mi voltunk, akik engedtük idáig jutni a dolgokat, s ezzel nagyban hozzájárultunk, hogy a tudatlan és elfogult nagyhatalmak kiszolgálják szomszédaink követeléseinek nagy részét.
Valahogy így van ez kérem a mi életünkkel is, gyakran csak külső körülményeket, és a másikat hibáztatjuk sorsunk szerencsétlenebbre fordulása miatt, holott, ha kicsit másként is górcső alá vesszük a történéseket, belátható, hogy bizony mi magunk is tehettünk volna, hogy megakadályozzuk. Persze, így is van, akivel jobban kibabrál a sors, és nehezebb utat kell' járjon (lásd Magyarország), de tanulva hibáinkból, igyekezzünk magunk jobbá tenni sorsunk, és leginkább időben tegyük. Mert Trianonban már hiába volt Apponyi Albert lehengerlő beszéde, addigra a lényegi dolgok eldőltek már. Mi se akkor cselekedjünk - legyen szó az életünk bármely színtere -, amikor szólnak...mert akkor már lehet, hogy késő lesz.
