Elnézegetem, ahogy a face-en pakolják ki a népek az őszi színkavalkádokat, meg a szép-napos időben készült képeket. Többnyire van némi közhely utó-mellékíz, ám tulajdonképpen tetszenek ezek a bejegyzések. Tetszenek, feltéve/haha a készítőiknek, illetve megosztóiknak is tetszenek, mármint maguk az eredeti témát szolgáltató élmények. Nem a poszt, illetve az azokra kapott lájkik, hanem az, amit átéltek, láttak, hallottak, szagoltak, éreztek...Mert a megosztás más, nem kell ecsetelnem-hengerelnem, megtették már elégszer, hogy ott az egó szereplésvágya a primér. Amikor jobban kattorog az agyunk s vágyjuk a közös képet pl. a piramisokkal, az állatkerti tájgörrel, főként azoknak megosztását majd az értesítés-vágyást, mint a piramisok ill. tájgöröknek közelségének tényét... Ismerős, ugye? Azt tudjuk, hogy a "jobb adni, mint..."-szlogen, a karácsonyfa árnyékának melegében például, valójában az ötletes és/vagy drága ajándékot átadó emberke örömszerzéséről szól - többnyire önmaga számára. Elismerés-szomj. Persze ez rendben is van, hiszen ha valóban így van (magyarhangja: faszán betalált az ajándék), akkor mindenki megkapta ezen aktustól a boldogságot-csupán a miértjének lélektanán érdemes elfilózgatni.
Ám, térjünk vissza a cshudálatos őszi természet színeire! Valóban festői, szó szerint is: hisz lefesteni, fényképezni, verset/prózát írni, netán zenét komponálni is megihlethet művészt, efféle műveket pedig öröm befogadni a műkedvelőnek. Vagy inkább csak ott lenni, esetünkben az őszi, enyhe természetben, s egyszerűen csak élvezni, átemelni a tudatokba, lelkekbe. A gond azzal van, hogy nem éljük meg igazán, alig létesítünk közvetlen kapcsolatokat a világunk adta szívemelgető és -melengető élményekkel, eseményekkel. Csak csomagoljuk egyre inkább, hagyjuk, hogy rátelepedjék évek lepedéke, hordaléka, és csodálkozunk, ha fénye alig pislákol. És akkor mesterségesen igyekszünk erősíteni e fényt, mert alig világlik világunkban már, úgy gondoljuk, az inger maga a nem elegendő, még több és még több kell, pedig közben nem annak erejével, sokkal inkább a hozzáférés túlságosan közvetett mivoltával van a probléma. Ne akarjuk tömöríteni, nem óriás csatolmányok ezek, ne csomagoljuk műjanyagba az életet: csak érezzük és élvezzük már a fizikai szinttől kezdve, érintsük meg a nyirkos falevelet, hunyorítsuk tekintetünket a lenyugvó napba; menjünk elébe, de aztán hagyjuk, hogy ránk találjon, és akkor töltsük ki a teret, és hagyjuk, hogy az idő járja táncát kedvére; akadjék meg egy-egy pillanatra, hogy aztán tovasuhanjon...
Pattanjunk fel a kerékpárra, kapjuk meg a túrazsákot, nézzünk szét a rozsdabarna-vörös-sárgakavalkád avar és lombok közé, és csak pihenjünk, kapcsoljuk ki, ami zavar, csavarjuk feljebb, aminek pedig hasznát vesszük érzékelésünkben, élményszippantásban. Nem kell tibeti gurunak lenni hozzá. De akkor, és csak akkor posztolgassunk a zinstrára vagy a féjszre, ha valóban megéltük, átéltük, ha valami valóban harmonikus, különleges élményt hoztunk magunkkal a maga valójában - és nem műanyag csomagolásban.
