Következő bejegyzésemet több halmaz metszéspontjába lehetne elhelyezni, korábbi témákkal több kapcsolódási pont is fellelhető. Nyilván szoros kapcsolat fűzi a hévízi buszállomás-helyzetet firtató (eddig) három felvonásos sorozathoz, illetve a társblogunk modern fizikával is kapcsolatos elmélkedéseihez úgyszintén. Tematikájában talán mégis a címben is látható írások sorába illeszkedik leginkább, mivel a "szerkesztőség" bázisának városáról van szó; tehát maradjunk az Őrület-szériánál.
A helyi buszállomást közel egy évtizede építették újjá, mely fejlesztés, mint oly sok kis hazánkban meglehetősen felemásra sikeredett. Pozitívuma a nagyobb tér (legalábbis a járműveknek), a nagy tömegbírású térkövezés, illetve annak megtartása, hogy az autóbuszok úgyszólván "menetbe" tudnak beállni majd tovahaladni a megfelelő kocsibeállóba, tehát nem szükséges tolatást végezni induláskor.
Negatívumok, a teljesség igénye nélkül: a kalandparkba illő, csúszdának kinéző tetőszerkezet korlátozott védelme az időjárás esetleges viszontagságaival szemben; a várakozó/felszálló utasok számára biztosított járdaszigetek értelmezhetetlen "szélessége", a gyalogátkelők hiánya (ez a vasútállomást is érintő probléma); valamint az a mérnöki csoda, melynek köszönhetően a belső beállókból hat tengelyes járművel kifordulni jóformán lehetetlen (a sofőr befordulásával súlyosbítva a helyzetet), a többinek is egészen a szemközti járdáig el kell' érjen az orra, a szembeforgalomnak (mert ott a közforgalom már haladhat) tehát erősen észnél kell lenni, mert az ő sávjuk valójában a buszok technikai zónája.
Rajtra készen, ki éri el előbb a túlparton a járda szélit?
A legkomolyabb és - számomra - leginkább figyelemre méltó őrület, amiért e cikk íródik, az informatikai rendszer "hasznossága". A központi (váróteremnél lévő), elvileg az aktuálisan induló járatok idejét és célállomását mutató kijelző működése is erős hibákkal, hiányosságokkal küzd, de az egyes beállóknál, a tetőről aláfüggő képernyők diszfunkciója viszont annyira durva (lenne, ha nem ebben az országban élnénk), hogy inkább egy rögtönzött modern elméleti fizika gyorstalpaló segítségével mutatnám be.
Először a címben is szereplő fogalmat tisztázzuk, röviden. A a következőről van szó (forrás :Wikipédia):
"Az idődilatáció az a relativisztikus jelenség, amikor két különböző vonatkoztatási rendszerből figyelve eltérés lép fel az idő múlásában. A nyugalomban lévőnek tekintett vonatkoztatási rendszerből nézve a mozgó vonatkoztatási rendszerben zajló esemény időtartama hosszabb lesz, mint az eseménnyel együtt mozgó vonatkoztatási rendszerben mérve, ahol az idődilatáció hosszkontrakcióban nyilvánul meg."
Ehhez szervesen kapcsolódik a már említett bejegyzésem a wc-blogból, ott tovább bővítheti ismereteit, reményeim szerint szórakoztató módon a kedves Olvasó.
Itt, leegyszerűsítve arról van szó, hogy "ugyanaz az idő" akkor másképp telhet, ha mi ezt nem érzékeljük, hiszen csak egyféleképp érzékeljük az időt, ám ha máshonnan (nyilván extrém körülmény-eltéréssel) vizsgáljuk, az elmélet szerint ez történik. Erre a legismertebb példák az óra vagy ikerparadoxon, melynek lényege, hogy ha két megfigyelő összehangolt órákkal ugyanabból a pontból indulva különböző mozgást végez, akkor következő találkozásukkor az óráik nem feltétlenül fogják ugyanazt mutatni.
Nos, úgy tűnik, a képeken látható vizuális megjelenítő berendezések is kalandos utakat tettek meg, hiszen bár számomra, mint megfigyelőnek ugyanabban az időben (a fotók nagyjából egy percen belül készültek), a monitorok viszont egészen eltérő időket mutatnak:
(a fényviszonyok ebből a szögből nem voltak szerencsések, de higgyék el, a kézzel beírt időpont volt olvasható)
Éééés: ZÉRÓ. Kilövés! A kedves utasoknak pedig jó tájékozódást. Figyeljék a menetrendet!
Már azt, amelyik működik. Pl. az okostelefonon. Az talán a "pontos" időt is mutassa...
