Ismét január van, ismét egy boldog új év kezdete. Csak, hogy a jókívánságot idézzem. Vagy inkább jobbkívánság, hisz a pesszimisták (azaz jóformán mindenki, akivel összefutok) már úgy mondják: "boldogabbat!". Nos, én már ezen a dimenzión is áthaladván csak ennyit röffentenék magam elé: legalább ne rosszabbat... vagy ne sokkal rosszabbat.
De, hát így januárban, a családösszehozó karácsony után, az átmulatott és a kocsmából igazolatlanul nem mulaszott év végi napok után mindig ború jön, ami egyre több gonddal van megspékelve. Gondolom, csak azok vannak ezzel így, akik évről évre nem felfelé tartanak, és akiknek egyre inkább felvetődik a kérdés a fejükben: szüksége van-é a társadalomnak rám? (vagy nekem a társadalomra, egyre megy). De nem fejtegetem az életem frontvonalain történő vereségek mikéntjeit, okait meg főként nem, hiszen eredendően a saját hadseregeim gyengeségében kellene keresni azt. Meg ott, ahol irányítják azokat. Na, meg az irányítók irányítóit is, de azokat ne bántsuk, mert talán épp az a hatalom ír most ide. Ugye mily paradox..? Igazi januári paradoxon. Para...
E délutáni sötétség sem a decemberi homály izgalmas titokzatosságával ragad magával, hanem a ború setétje ez, amikor rájövünk, ma sem ment előrébb semmi, még ha volt is akarat, hogy ne így történjék, ilyenkor ez is hamar összeroppan. A hóesés, ami szemre épp oly tetszetős, mint karácsony előtt, ám ilyenkor már nem a szépet látjuk, csak a nyűgöt, csak a csúszós utakat, az olvadás utáni lucskot; áldás helyett égi fehér szart.
