Újra itt a nyár, csaknem egy év telt el a Krimó Kinyíró posztsorozatunk elindulása óta. A befejező részben megismerhetünk pár olyan helyet, amely eddig kimaradt, de találkozunk ismerőssel is. Annyi bizonyos, hogy olykor olyan mélyre kell' süllyedjünk, amikhez képest az előző részekben szavakkal agyongyötört egységek mennyeinek tűnnek. Utazónk kissé bódult és megfáradt tudata földrajzilag immár nem egészen lineárisan halad, hanem az előző rész gócpontjából kiindulva, képzeletbeli körben távolodva a szélrózsa több irányában...
Nem Padlás
Nahát, csak nem egy újabb pince? Megint csak lefelé vezet az út, mégpedig - egyelőre csupán fizikai értelemben - ezúttal a legmélyebb helyre, a leghosszabb lépcsőn. És most még egy nagy lélegzet, ugyanis most kombináljuk ezt azzal a ténnyel, hogy e hely tulajdonképpen az előző részben megismert Ánizs ikertestvére, csak itt még nagyobb az egységnyi felületre jutó mindenféle kacatok aránya, (egyesével amúgy még jópofák is lehetnének e tárgyak s díszítőelemek) melyektől már-már roskadozik a homorú alagút nyirkos fala. Az átlagéletkor és a lazának előadott, láthatóan görcsös státuszszimbolizálás elvárt és teljesített szintje némileg magasabb, a nappaliszoba bútorokra és a vasalt fiúhajakra pediglen viszonylag könnyedén rálelünk itt is. Változatosságnak azért abszolút nem utolsó a hely - talán azért is mondjuk ezt, mert már rég jártunk arra -, de innentől ennek már személyi feltételei vannak; a 20. század eleji italplakátok, reklámok, különböző ibrikek és egyéb antik cuccok halmaza, a döbbent és leselkedő félhomály, valamint a felső-középkategóriás árak önmagukban éppen annyira elegendők a szombat esti jó szórakozáshoz, mint amennyire padlás...
Metróval kocsmába?
Földalatti (R.I.P.)
A következő metrómegálló. Ez azon ritka helyek egyike, ahol a klotyó képviseli a legmagasabb szintet, mivel az még utcaszinten van, valahol a kapualj és a szomszéd bácsi ajtajánál, el sem lehet téveszteni. Korábban volt itt - nagyon találóan - Pokol elnevezésű kocsma, éjszakai bár és kicsiny romaborozó is, végül mindet elnyelte a homály, az enyészet és a csőd. E mostani "zenés ücsörgő" már vonzóbb a város szórakozni vágyó 16 év alatti és /vagy naturálisan hiperpigmentált hordák számára. Valami zene szól, ücsörgünk. Meg föld alatt vagyunk. Drága sört iszunk. Sötét van, (néhányakat egész jól elrejt). Azt hiszem, nekünk itt nem jó. Szegény Kisvakond, hogy már ő is eladta a lelkét, hogy reklámarca legyen ennek a helynek... A (korábbi?) pultos hölgy viszont alsó hangon is top 3 versenyző, ha rá figyelünk és a zeneszerkesztésbe is beleszólásunk van, nincs még veszve semmi, hogy a belvárosi alagúthálózat ezen állomásán kellemes perceket töltsünk el a haverokkal. Szerk.: mint a poszt írása közben megtudtuk, e fantasztikum meg is szűnt, igazából nem is lepődtünk meg különösebben, hisz egy átok ülte pincéről van - volt szó...
Stones
A mindenit, itt már jártunk, és elég is volt belőle, de nem bírjuk szó nélkül hagyni a szomszéd utcasarok rejtekéből előbújó kopasz, kövér kápónét, aki épp silány minőségű partydrogot osztogat néhány 14 év körüli cigánylánynak. Utazónk nézi egy darabig, ahogy alakjuk beleveszik a kidobóemberek és a bejáratnál mustrát tartó fácsé-legények sorfalában. Továbbmegyünk, hiszen ismét nincs itt semmi keresnivalónk...
John's Pub
...Pedig bár lett volna! Persze utólag okos az ember. Kedves Olvasó, öveket bekapcsolni, hiszen itt most posztsorozatunk egyik legmélyebb pontjára érkeztünk. Azért csak semmi pánik, igyekszünk kíméletesek lenni, hiszen valami számunkra ismeretlen faktor okán mégis ez városunk egyik legnépszerűbb hétvégi helye. Az ámerikai stílus mindenhol bejövős, legyen szó kajáról, konyháról, filmekről, önéletrajzról vagy épp szórakozóhelyről. A magyar kiírás ("Jancsi Kocsmája") kicsit rontott az összképen, de szerencsére már nem kell feltüntetni és szégyenkezni miatta. A fa építőanyagok, dekoráció, bútorzat valóban idéz valamit a tengeren túli kocsmák világából (az árak is meglehetősen nyugatiak), de hogy ez önagában elegendő ok lenne a rajongásra? No, talán van más is. A helyrajzi fekvés valóban ideális. A kerti bővítményt is elismerjük. A tömeg, az elviselhetetlen füst és a balhét guvadt szemekkel kereső csoportok elegyétől azonban messzemenőkig el kell határolódnunk. Megvetéssel tudjuk csak nézni azokat is, akik a vasárnapi 9-es miséken mustrát tartó vénasszonyokat megszégyenítő módon szombat esténként mérik össze, ki milyen pöpec verdával érkezett, ki pumpáltatott több koxot a bicepszébe és/vagy szilikont a barátnője melleibe. Valóban egy szelet Amerika, de abból a feléből, amiből mi néhányan nagyon nem kérünk. És a ketrecharcokból, a gyülekező orkokból sem. Mindennek ellenére környékbeli korosztályunk hétvégi bulival kapcsolatos leggyakoribb kérdése: a "Stones vagy Pub?" Nem értjük, és a válasz reménytelen keresése helyett inkább az első részben lesajnált Pavilon-sor vagy akár a másodikban megismert helyek egyikére tartanánk.
Jó, jó, csak nekünk egyszerűen nagyon nem adja.
512
Egy legendával állunk szemben, kérem szépen. Városunk éjjeli, italkimérőkből kirakott csillagtérképének fényt, teret és időt elnyelő objektuma. Hány emlék és szüzesség maradt ott örökre a félhomályban!... Szóval, az "Öttéká", melynek Balaton parti kihelyezett tagozatáról esett már szó az első részben. Egy afféle rockkocsma, méreténél fogva akár a szórakozóhely kategóriába is bátran besuvaszthatjuk. Egy jellegzetes belvárosi proli bérház kapualjon át vezet az út a lépcsőre (amely legalább ezúttal felfelé vezet), egy olyan bejáraton, melynél direkt sem lehetne randábbat csinálni. Remekmű. Alant néhány éve működik egy kisebb rock café jellegű kiskocsma, mely arra hivatott, hogy ne kelljen a jóval nagyobb, fönti részen Mongólia népsűrűségét megszégyenítő adatokat bevinni az üzemnaplóba egy-egy kiváló forgalmú kedd estén. Más kérdés, hogy mostanság olykor péntek este is csak ez a rész van nyitva, nem egészen telt házzal. Pedig emlékszünk még olyanra, nem is oly régről, amikor odafönt minden áldott hétvégi estén kiélezett csatákat kellett vívni, hogy eljuthassunk sört rendelni a pulthoz. Nem akarunk oknyomozni, de maradjunk annyiban, hogy nincs az a hitelválság, amely ekkora visszaesést produkálhat. Persze akkoriban sem az igényesség volt a hely mottója. Az okádéktól duguló wc-vájútól centikre nyalakodó vagy épp aléltan heverő, a képviselt szubkultúrának megfelelő öltözékű fiatalok látványa olykor sokkolóan hatott, de a sportszerűség megköveteli, hogy bevalljuk, olykor mi magunk is itt adtuk meg a végső csapást az alkohol pusztító hordái ellen küzdő honvédelmünkre. No annyi biztos, hogy többnyire a vendégek super Ego hatása mérsékelt, magyarán itt nem a másoknak való megfelelés és megjátszás az elsődleges viselkedési forma. És ez néha jó... A fönti hely tágas, gyakran koncertek helyszíne, fasza pultszerkezettel, jóféle muzsikával, ahogy kell. Viszont, ha még nem vagyunk csatton, és érzékelünk valamit a külvilágból, nyomasztó az a sötétség, ami a vakablakokon át szűrődik be az amúgy is sötétbe. Darkness, jeee! Szinte biztosak vagyunk benne, hogy a Tokio Hotel-féle aberrációk hasonló helyeken születtek meg. A mellékhelyiségeket talán csak Stephen King tudná méltóképp szavakkal ábrázolni, mi ettől eltekintünk, hiszen még a Krimó Kinyíró sem lép át egy bizonyos határt. A jól ismert személyzetet kedveljük - hiszen néhányuk tanúja lehetett, ahogy mocskosul beállunk és annak is, ahogy felnövünk -, bár egyre kevesebbet ismerünk közülük, egyre újabb arcok jönnek, mi pedig sajnos egyre ritkábban megyünk. Néha az az érzésünk, hogy ha valaki igazán öttékás törzsarcnak tekinti magát, és kellőképp pofátlan rámenős, az jogosultságot szerez arra, hogy a pultban legyen. Ez minket amúgy nem is zavar, amíg ez nem jár házőrző-reflexszel (igen, ugatás a kerítés mögül). Van persze szekuriti is, ha a vendéglétszám ezt indokolja, de az információk szerint többnyire nem feltétlenül jó helyen, jó időben és megfelelő célpontokra csap le... Az árak felzárkóztak, régebben persze szerettük, hogy olcsóbb az átlagnál, de hát valahogy kompenzálni kell például a punkok által behozott italok okozta kárt.
Még mondhatnánk rossz dolgokat a helyről, hiszen bőven hagy számunkra támadási felületet, és e sorozatunk épp erről szól, hogy ezekre kíméletlen vigyorral lecsapjunk. De a közös történelem és nem utolsó sorban a számunkra tetszetős zenei feltételek arra ösztönöznek, hogy összességében azt mondjuk, ha egy jól sikerült "megiszunk egy sört" után a városban valahová menni akarunk éjjel, akkor az elsődleges célpont még mindig az 512 klub lesz. Még ha a normális, igényes, Pubba járó népek megszólnak, akkor is.
A fekete lyuk elnyeli a fényt, a teret, az időt és az emlékeket
Kossuth utca végig
A másik irányban távolodva Halál sornak is nevezhetnénk a már tárgyalt Földalatti környékét, itt volt többek között a több virágzást is megélt Golf, amit azért említünk meg, mert egy időben gyakran látogattuk. Mivel halottról csak jót, ezért ezt most ennyivel le is zárnánk.
Joker
Leánykori nevén Juliska, így talán ismerősebb az olvasó számára is. Elhagytuk a Posta-Egyetem képzeletbeli vonalát, ami eleve annyit jelent, hogy vélhetően elcseszett egy helyre akadunk. E krimónak egy normálisabb világban nem is lenne helye a K.K.-ban, de valami anomália folytán ez a kocsma mégis esti-éjjeli szórakozóhelynek számít, ahová fiatalok (is) járnak. A múltban és talán a jelenben is az üzemeltetők gondolatainak, vágyainak fizikai kivetülése ez a hely; így volt itt többek között metálkrimó rengeteg jóféle power metállal és olykor alaposan megfáradt kocsmárossal; fiatal párocska bulihelye rengeteg szesszel és persze - a végén csőddel; játékos kedvű bérlő és alkalmazott zongorajátéka a pénznyerőgépen - a végén persze csőddel, a közelmúltban pedig a forró vérű pultos hölgyek ismerkedési zónája. Lényeg, hogy a jövés-menés az első világháború utáni kormányváltások idejét idézi. Az állandóságot az olcsó árak jelentik, amivel nagyjából el is fogyott a pozitívumok sora. Egy igazi tukkó kocsmáról van szó, amit a pofás kerthelyiség, a fal lefestése és a wc-k rendbetétele is nehezen kompenzál. Ezen kívül valami rejtélyes oknál fogva ez a hely vonzza a bajkeverőkből álló elmebajnokok hordáit, akik olyan romantikus lelkek, hogy folyamatosan szívükön viselik sorsunkat. Legalábbis "mit nézel?!" fémjelezte érdeklődésüket nem tudjuk mire vélni, így hát arra tippelünk, hogy még a tekintetünk miatt is aggodalmaskodnak. Megható. Hogy ide egyáltalán bemegyünk, amikor minden reális tranzitútvonalból is kiesik, csak a csoda és néhány spicces haverunk nyaggatásának műve lehet.
...
Szóval, kedves Olvasó, egy év alatt végigszenvedtük magunkat városunk éjszakai életét szolgáló italkimérőinek és szórakozóhelyeinek jelentős részén. Reményeink szerint - még ha tök marhaságnak és alaptalan fröcsögésnek tartotta is - olykor szórakoztató volt az írás. A végén is elmondom, hogy nem ismertető volt, még csak nem is kritikai értekezés, hanem olyan poszt, ahol szándékosan sarkítottuk ki a negatívumokat. Azt viszont azért leszögezem, hogy e vélemény nem öncélú mese és szándékos ferdítés, hanem minden elem tapasztalatok és beszámolók alapján formálódott. Továbbá a humor nem cél volt, hanem eszköz!
Most pedig, hogy itt a nyár újra, ismét induljunk a vasút és a Balaton-part felé, utazónk vonata hamarosan ismét befut, hogy újra elkezdje vándorútját az első résztől... Csaba Bácsi jogutódja idén már éjszakába nyúlóan nyitva tart! Na ide azt a rizling fröcsit! Mindenkinek kívánok ezúton is kellemes szórakozást a krimókban - melyeket azért tán mégsem nyírtunk ki teljesen -, mi olykor ott leszünk, már amelyikből ezek után nem tiltanak ki... :)
