Értelmezési útmutató - időben utólagosan, szövegben előzetesen, mivel több kritika érkezett az írással kapcsolatban. Ezért néhány dolgot előre bocsátok az irodalmi és publicisztikai művek, blogok értelmezésében szerényebb rutinnal rendelkezőknek: az alábbi történet általános jelenségekre igyekszik felhívni a figyelmet, így célpontja társadalmunk egésze, (egyfajta tükör mindannyiunk számára, közte saját magamnak) nem pedig a példában kiragadott érintettekről szól - akik valójában nem is érintettek, hiszen családtagjaimra sosem támadnék semmilyen eszközzel! A szőlőterület fogyása amúgy is globális jelenség a badacsonyi borvidéken, sőt, azt, amit ki szeretnék fejezni, egész más tájról is szólhatna - a lényeg ugyanaz. Csak, mivel itt saját tapasztalásról, közelibb elbeszélőként vagyok jelen, ez talán mindenképp jót tesz a hitelességnek. A leírás csupán tanító jellegű tehát, a címben és a továbbiakban is szereplő "Főnök" pedig természetesen semmiképp sem konkrét személyt jelöl, hanem posztmodern társadalmunk mozgatóerejét személyesíti meg (azaz: pénz, érdekek, önzés, eltiprás stb.). Címzett sértésnek helye nincs ebben az írásban, ennek megfelelően kéretik értelmezni is. Köszönettel: A szerző
Szóval, ezek után lássuk:
Legtöbben tisztában vagyunk vele, hogy nem jó, ami történik körülöttünk. Pontosabban: amit teszünk magunk körül. A "történik" ige ugyanis bizonyos, tőlünk részben vagy egészben független eseményeket jelöl, és e passzív jelentéstartalom - részben vagy egészben - mintegy mentesítene minket. Holott mi vagyunk a felelősek. És mi vagyunk, akik súlyosbítunk vagy épp javíthatnánk a helyzeten. Sajnos többnyie előbbit tesszük. Így kényelmes, elfogadott; a túlélésért folytatott harc így is épp lefoglal minket. (Néhány okos mondat, egyetértő bólogatás a szupermarketban, és mielőtt végre gondolkodnánk, gyorsan térünk is vissza a napi gondokhoz, a "komoly, fontos" feladatokhoz.) Akiknek pedig a túlélést nem a napi betevő biztosítása, hanem a hatalom megszerzése és őrzése jelenti, még annyira sem érdeke az egykorvolt és maradvány értékeinkért vívandó forradalom. A testi-lelki szennyezéseket sorolgatni szinte közhely, valami érdemlegeset tenni viszont érdekes módon már extrémsport kategória, környezetünk részéről történő épelméjűség-kétségbevonással fűszerezve - sajnos. Számtalan, jól ismert példák felsorolása helyett inkább egy kicsiny földdarab történetével vázolnám a helyzetet. Előre bocsátom, nem a változással van gond, hisz az mindig kell - sokkal inkább az újítás által végbemenő/véghezvitt régi, működő és értékteremtő dolgok teljes pusztulásával-pusztításával. Sok újdonság, vagy meglepő csavar nem lesz benne, meglátjátok. De, ha elgondolkodunk és beszélünk róla, már tettünk valamit - és talán mehetünk tovább is.
Minap Nagymamánál jártam Badacsonyban. Ahogy a ház erkélyén támasztom a korlátot, gondolataim a friss levegővel karöltve megindulnak. A kilátás még mindig csodás a Balatonra, még az a háromemeletes villa sem rontja el nagyon, amelyik a festményszerű kép bal felének jelentős hányadát kitakarja. Régen teljes volt a panoráma, nem volt ott ez a bitang nagy nyaraló. Szőlő volt a helyén. Szinte végelláthatatlan sorok voltak, igaz, én meg kisebb voltam, talán azért tűnt úgy. De a mostani betonozott és térkövezett placc biztosan jócskán szűkösebb. Testnek és léleknek egyaránt. Csak a bankszámlának bőségesebb e terep, és a Főnöknek ugye mindig igaza van. Lemegyek a külső lépcsőn, körbejárom Nagymama alig ezer négyzteméteres telkét. Igazából már nem is teljesen az övé, a tulajdon-viszonyok bizonyos családon belüi érdekek mentén alakultak. Főleg persze a Főnök érdekei mentén. Ennek pontos alakulása jelen írásom szempontjából mindenesetre nem is igazán lényegi kérdés. Szóval, rengeteget voltam itt gyerekként. Néha szerettem, olykor nem annyira. A gyerekek már csak ilyenek. Ismertem minden zeget-zugot. Csodálatos birodalom volt. Középen az út, ahol bravúr volt autóval feljönni; Apám Wartburgja többször a szőlőnek indult meg, főként tolatáskor. nem, nem a sok rizling miatt. Tehát, két oldalt a szőlő. A rendek között a vetemények. Mindenféle zöldség volt. Nagymama állandóan kapált. Hajnali ötkor kelt nyáron, és kapált, amíg nem volt túl nagy a hőség. Teljesen kiakadtunk tőle. De a paradicsom és a paprika szenzációs vol reggelikor, a zöldség zöldje pedig életre keltette a csurgatott tészta levest ebédnél. A szőlő is jól termett, sajnos nem sokat ittam a boról, hiszen akkor még nem szabadott és amúgy sem igazán értékeltem volna. De Apám szerint rendben volt a nedű. Én a mustot és a pince illatát imádtam. Meg azokat a jó kis szüreteket, ahol a felnőttek a végére olyan furán elfáradtak. Persze Nagymama a 90 felé közelítve már nem bírna kapálni. Másnak meg nincs kedve hozzá. Már senki nem akar kapálni. Se itt, se máshol. A Főnök szerint nem trendi ilyen munkákat végezni. Így történt, hogy előbb ment a szőlő egyik fele, nem sokkal később pedig a másik is. Most befüvesített telek terül el, ami még a kisebb rossz, elnézve a szomszédét. A komposzt helyén műanyag "bio" kukák, amik soha nem adják úgy vissza az életnek az élő hulladékot, mint a régi domb. A régi gyümölcsfák is mind a természet vértanúinak padján, értelmetlen gyilkosságok áldozatai. Útban voltak. Pedig micsoda barack és alma termett! Mindig vittünk haza is, emlékszem, Anya még a kocsiból kisállva is hozott néhányat. Az ízen kívül magával hozta a táj egész varázsát. A telken továbbhaladva a régi szerszám-tároló, tyúkól és pottyantós budi melléképületéhez érek. Egy nagy tároló lett mára belőle. Ki nem álhattam a potyogatatót, büdös volt és néha legyek zümmögtek és szálltak rám, mialatt dolgomat végeztem volna. De megvolt a maga nyugodtsága is. Ma azon gondolkodom, biztosan jó-e, ha ivóvízzel húzzuk le a végterméket és soha többé nem lépkapcsolatba a természettel? Nem nehéz belátni, hogy rengeteg szempontból jobb (volt) az a pttyantó. A tikokat is bírtam, sőt, néha nyuszik is voltak. Bár az már tényleg nagyon régen volt. Az épület mellett volt az esővízgyűjtő. Hatalmas hordó volt, és nyáron mindig árvaszúnyog-lárvák és azok a kis bukfisok nyüzsögtek benne. Imádtuk lesni őket a tesóimmal és az unokatesókkal. A gyűjtőedény egy kisebb változata legalább ma is megvan. Már csak a virágok öntözésére kell. Aztán a hegy irányába tekintve építkezés hangjaira figyelek föl. Eltűnődök, ahogy a bazaltorgonák teremtőtől kapott színigaz akkordjai közé holland, osztrák, német vagy épp hazai tulajdonú villák hamis énekei ékelődnek. Befektetésről és haszonról szólnak. A szépséget is ezekbe váltják át, eszköznek és nem célnak tartják. Hiába, a Főnök már csak ilyen, Te is csak úgy lehetsz olyan, ha a környezetedet csak ideiglenes céljaidra használod fel ki..Kissé idegesen bemegyek inkább a házba. A lakók néha bort isznak, húst, zöldséget, gyümölcsöt is esznek, épp olyanokat, amiket már nem termelnek az otthonukban, mert ott útban volt(!) - no meg persze mindenféle szemetet. Természetesen a tapolcai hipermarketből. Ezért dolgoznak többek között valahol messze egy csomót. Régen olyan jellegzetes illat volt ott bent, a megbecsült munkáé, a megérdemelt pihenésé, a nyugalomé. még ha épp veszekedtek, akkor is. Most már csak új bútorok és gépek szagát érezni. A régi tárgyakból, díszekből, amiket kölyökként oly jól megsimertem, kedveltem és ma is látom őket magam előtt, sehol semmi. Csak az a rohadt, átok letisztult elegancia. Fix, hogy ezt a szóösszetételt is olyasfélék találták ki. Akik elkezdtek nem kapálni. Akik többek közt a badacsonyi szőlőt irtatják - A Főnök parancsára és az általa nyújott látszat-boldogság reményében. S vele pusztítják az ember és természet által teremtett valódi értékeket. Amik mi magunk vagyunk - így igaz boldogságunk egyetlen lehetséges forrását..
