Mindenszentek és Halottak napja határmezsgyéjén andalogva, örök kérdésünkről írok néhány csapongó, elmélkedés-indító gondolatot. Hogy vajon hol (és mikor) vannak, merre járnak most szeretteink, vagy kevésbé szeretteink, kikről vagy jól (és nem jót!), vagy semmit, tartja a mondás. Ez az ősi kérdés természetesen óhatatlanul és óhatatosan és mindenképp magában foglalja saját sorsunkkal kapcsolatos elgondolásainkat, hitünket, aggodalmainkat.
Úgy gondolom, a hit mellett határozott vallással megajándékozott emberek sem lehetnek teljesen biztosak a dolgukban, minekután egyáltalában nem biztos, hogy a hithű katolikus a felhők köré épített, hárfamuzsikával aláfestett paradicsomot, vagy a vasvillával terrorizáló tüzes ördög-személyzettel és embergulyást rotyogtató üstöket képzel el az Istennek tetsző illetve - nem tetsző életet élő egyének számára. Mint ahogy a nirvána elérését sem tudja meghatározni pontosan, hogy vajon "milyen érzés lehet" egy indiai hívő, vagy, hogy az új testbe való születéskor mikor és hogyan formázzák le az emlékeket tartalmazó merevlemezt. Szép gondolat, s aprónépeinket megnyugtató, ha azt mondjuk, hogy a csillagok közt, vagy ők maguk valamelyik csillag, vagy ott vannak mindenhol, ez már határeset, majdnem elfogadjuk. Na de hát, na. Ennél azért mindig többet, legalábbis pontosabbat várt az emberiség, s pontos beszámolók is csak a határvidékről valók; ezért régóta s jelenleg filozófiák, hitek, vallások és ezeknek közösségek által meghatározott, itt-ott egyénileg módosítgatott egyvelege próbál válaszokat adni.
Az ateistákról, vagy inkább hívjuk vallástalannak őket, ne is beszéljünk, hiszen egészen biztos, hogy nem tudják elképzelni a nagy semmit, e létezéstelenséget. (De hinni hisznek benne, legalábbis hinni vélnek, tehát igenis, van nekik hitük.) Érvük, hogy hát előtte sem volt semmi, miért lenne utána; és amúgy minden folyamat az életben leírható, megmagyarázható az anyag tulajdonságaival, fizikai, kémiai stb. természettudományos törvényekkel. Ám hadd ne mondjam, hogy ezek is akkor kezdenek el létezni és magyarázattal szolgálni, amikor megismerjük azokat, addig lehetséges, hogy rossz tudományt fogadtunk el, vagyis hittünk benne (pl .lapos föld, Napközpontú világ). Szóval, (sok) minden működik, attól, hogy nem fedezték még fel, a gravitáció köszönte szépen, Newton előtt is határozottan üzemelt, és a fekete lyuk is elgörbítette a téridőt, és a neutrínók is épp úgy mocorogtak a részecskékben, hogy az anyag hullámtulajdonságairól már ne is beszéljünk; mégpedig pontosan a törvényeik szerint, akkor is, ha mi még nem tudjuk kiszámítani. Mivel - úgy gondolom - a világban minden összefügg, és mivel - úgy hiszem - van Isten és az anyagi eszközeinkkel érzékelt világon túli létezés, előbb utóbb a kettő (tudomány és "földöntúli" hit) össze fog találkozni, és nem egymás riválisaként, sokkal inkább egymást bizonyítóként fognak megjelenni.
Azzal, hogy "kileheljük" a lelkünket, "Isten egyik kezéből átkerülünk a másikba", mondja Pál Feri atya. Az ősi civilizációk hitvilága és a mai vallások kivétel nélkül a halál utáni (vagy szerencsésebb talán, ha azt mondjuk: "élet" utáni) életre és annak lehetőségeire "épülnek". Gondoljunk csak azokra a törzsi civilizációkra, ahol a halált követő szertartás egyenesen ünnepség, mert hitviláguk szerint ismét a teremtőhöz talál a lélek, mondhatnónk: a forráshoz. Nem hasonlít-e a mi keresztény felfogásunkhoz? Fontos, naná, hogy fontos, hogy mit teszünk életünkben, de általában leginkább az is azért, hogy majd minél jobb lapot kapjunk utána a lelkek kártyaasztalánál. Mondanom sem kell, hogy a legtisztábbnak tűnő élet sem érdemel szentséget (ha már Mindenszentek van), ha e számítás határozza meg jótetteit. De, ha van számítás, márpedig legtöbbünkben a gyarlóságunkba ágyazva hogyne lenne, legalább mégis bizonyos az, hogy van hit is; abban, hogy a „lélek” nem az anyag határain belül esik, hiszen azt meghaladó, szellemi tulajdonságai vannak: "különbséget tesz igaz és hamis, helyes és helytelen között, szabadon választ különböző célok között, ellene tud mondani heves ösztönkésztetéseknek, sőt Istenre kérdezni és Istent imádni képes." /forrás: Haigosz.net/
Felmerül az a kérdés is, hogy a különböző népek halotti szertartásai, temetések, táncok, énekek, virrasztások, gyertya- és mécsesgyújtások, a temetők maguk a síremlékekkel... vajon kinek szólnak? Ha mélyen elgondolkodunk. A halottainknak, vagy nekünk, az élőknek? Csípőből rávághatjuk hogy persze, hogy a halottaknak, hiszen időt, energiát nem sajnálva ápolgatjuk a sírokat, utazunk, hogy könnybe lábadt szemmel elidőzzünk elhunyt rokonunknál. De kit is nyugtat meg ez? Kinek lesz rendben a lelkiismerete, hogy ezt is "letudtam", aztán, kicsit emelkedettebb szintre érve, kinek is kell, hogy sírjunk egy kicsit, vagy legalábbis átszellemülten gondoljunk szeretteinkre? Hát persze, hogy nekünk! Az egész az élőkért van! Ez persze kettéágazik, egyfelől a fentebb soroltak mentén tesszük mindezt magunkért, másfelől megnyugszunk (már aki), hogy "hozzánk" is eljönnek majd. De utóbbi is, már amikor még mi vagyunk a mécsesgyújtogatók, életünkben történik. Azt már nem tudjuk, hogy vajon odaát is örvendünk-e a meghatott rokonok látványának, és strigulázzuk, ki gyújt hány (inkább mennyi) mécsest. Vagy valóban átsegít a túlvilágra a tömjénes kántálás, az asszonyok virrasztó kesergése, esetleg a csónakosnak szánt szemfedő pénzérmék...
Mint mondottam, szerintem minden összefügg, azt nem tudhatjuk, hogy a holtak, akik többen vannak, de legalábbis sokan, vajon már köztünk vannak másik testben; szellemként figyelnek, netán segítenek és/vagy gátolnak minket; mennybéli vagy pokolbéli létsíkon élnek tovább. de kölcsönhatásban vagyunk, így jelentősége biztosan van, mit teszünk érdekükben. Számukra, és számunkra egyaránt. Tetteink hatnak az ő "világukra" (mely semmiképp sem elkülönített világ), mint ahogy vissza ránk is, őáltaluk, majd később, mikor odakerülünk, szintén - végtelenben és körkörösen, időben és időtlenül...
A Temesi Ferenc: Bartók című életrajzi könyvben a címadó zeneszerző arról töpreng, talán épp a nejével, hogy a végtelen hogyan lehet csak az egyik irányba végtelen? Megszületünk, rendben, ott a startvonal, utána örök élet, legalábbis, ami a lelket illeti. De mi volt előtte? (Ugyebár, mint fentebb szó volt róla, ez az ateisták fő "érve".) Jogos kérdés, talán létezik teológiai magyarázat is, az én tudásom talán mozaikos ezt illetően. Mindenesetre Bartók sem azt állította, hogy akkor nincs Isten, sem feltámadás, csupán szeretett a dolgok mélyére ásni. Én is, habár az én csákányom jóval tompább. De mindent mégsem lehet és kell megérteni. A lélekvándorláshoz visszatérve még, mi értelme van, ha életünk során azt érzékeljük, hogy egyszer élünk, csupán néhány "elszigetelt" eset, jelenség igyekszik alátámasztani azt, hogy már esetleg jártunk itt, és beteljesített/beteljesületlen dolgaink vannak ("karma").
A fentebb idézett lélek (szellem) meghatározással kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a bölcsőhalálban eltávozott gyermekek lelkével? Ők még nem gondolkoznak el saját létezésükről, nem szelektálják tudatosan a jót és rosszat, nem képesek imádni Istent... Akkor hová tartoznak? Hová tartozik a gazdiját fizikai értelemben (is) megsirató kutya, aki nem fog sohasem értekezni erkölcsi tanokról? Az érzések vajon még leírhatók az életösztön anyagában (idegsejtek bonyolult kapcsolódásai) is meghatározható mivoltjával? Lehetséges, végülis több bizpnyíték van rá - csak ugye, nem mindegy mi az ok s mi az okozat! Tudunk alkotni "érző" (ami -aki? nem csak a billentyű leütését, de saját hangulatát is érzi s kifejezi) számítógépet, robotot? Az M.I kutatók már nagyon rajta vannak! Lehetséges, hogy odáig is eljut, hogy nem akar elpusztulni, értelmet keres a létezésének, és alkotójára is rá tud kérdezni. Pedig csak kellő minőségű anyagokat kell hozzá megfelelő módon egymáshoz kapcsolni..és voilá! De, mielőtt még ezen eszmefuttatásra kedves materialista olvasó hátradőlne, figyeljünk csak oda egy kicsit! Hát ezt az izét valaki megalkotta! A neuronmintás processzor, vagy bármilyen kütyü, ami képes lesz majd önálló kreatív gondolatokra, érzésekre netán, meg a működőképes robotkar nem magától állt ám össze! Az ember teremti/teremtette! Az ember, akit meg valaki a saját képére. Megvan? Mi akkor miért a szén- és egyéb molekulaláncolatok véletlen egymásba-gabalyodásából születtünk volna? Ugye.
S még egy kérdés, csak hogy a (keresztény) vallásosok felé is legyen néhány kétséget ébresztő szavam, legalábbis ami a tanok megértése nélküli befogadókat illeti. Az előbb említett piciként meghalt gyermekek lelkével mi történik? Mi alapján ítéltetnek? Hiszen szabad akaratát aligha gyakorolhatta...Ennyi volt, "game over"? Vagy "try again" (reinkarnáció módra)? S vajon van-e értelme egy univerzumnak, ahol egy gonosztevő, gyermekként is szadista, később mondjuk háborús bűnös, tömeggyilkos halála után a pokolra jut, és élet halálfogytiglan a tüzes bográcsban főzik? Fejlődik-e valahová a világ, ha mindez nem csak szimbolikus volna? Hiszen őérte is meghalt Krisztus a kereszten...
Nem kell érteni. Nem kell mindent értenünk. Hinni kell. De a hiteket sem kell ütköztetni. Nevükben semmiképp nem követhetünk el gonoszságokat sem az anyagi, sem a szellemi szintjén az életnek. "Halottainkról" és az összes megholtakról emlékezzünk meg, méltóként, de - bármennyire is lehetetlennek tűnik -, ne tekintsünk rájuk tőlünk teljesen különbözőnek - és nem azért, mert egyszer mi is meghalunk, hanem, mert mint írtam, minden mindennel összefügg. Ebben tudok hinni - és hiszem tudni.
