Következő bejegyzésem a Lackfi János-féle Kreatív Írás kurzusára készült irományom, egy érzékeny-küzdelmes témával kapcsolatban (az óra és a példaszöveg címe: "A megcsalás anatómiája")
Kopogó cipők
Megrakják, bizony. Van, mikor még az erdő is lángol, nem csak a tábortűz, annyira megrakják, s lám, „mégis elaluszik”. Már eleink is jól tudták. És a cipők kopogása ekkor puccsot hajt végre a fejekben.
Mert meglehet, még ki sem huny egészen az izzó parázs, felbukkannak ismét: nemcsak az újságok címlapján tökéletesre retusálva és a pornófilmekben kamerának tekeregve, nemcsak az utcán mint kifutón feszesen vonulva és a volán mögött önállóságuk peckességében ülve, nemcsak a szomszéd irodában előléptetésben reménykedve és a folyosón rejtélyes mód mosolyt viszonozva, nemcsak a hamvas-kíváncsi ártatlanságban, kinek én vagyok a tapasztalt örömhozó, és sokat megélt hedonizmusban, kinek pedig a ruganyos hév vagyok, nemcsak a telefonvégen megértésemet szomjazva és a tiltott bűnben reám tapadva, nemcsak férjük mellett elhanyagoltságukban kitekintgetve, akár gyámoltalanságukban, határozottságukban; ravasz vadászként vagy önként elém vettetett prédaként, kölcsönös odaadásban, intellektuel összehangoltságban; mert előtűnnek a mezőkön virággá bimbódzva, a csatornafedelek alól csendben zúgolódva, a lámpásokból, házak ablakából felülről fényesedve, bárhol: függő agyam összes burkaiban.
Lennék csak épp egy kicsit jobb – elölt vággyal, akkor tán nem mennék; vagy épp csak egy kicsit rosszabb – elölt lélekkel, úgy nem zavarna. De így tévelygésre ítélve, folyton a senki földjén terhemmel bolyongva, örök hűségem látomását megalkuvó s csonkító-korlátozó döntésnek, a kalandozást hódító-hazátlan hordák csillapíthatatlan, soha célt és valódi örömöt nem elérő vágyának megélve.
Mert mi adhatna többet a melegségből, tiszteletből, törődésből és… igen, a megszokásból épült fészeknél? A család és értékeink folytonosságát az örökkévalónak biztosító életformánál, melyet tiszta lelkiismerettel boldogságunkká formálhatjuk?
De mi oldhatná a szerelmet az Új iránt? Mikor mindegyikük másképpen ad, és másképp fogad be. Másképp rezzen az érintésre, különböző még a hiányuk is; úgyszólván nincs két egyforma kabátlevétel és -felhúzás sem, s minden haj máshogy libben, a sejtekben az energia-csere más és más, a kollagén rostok különböző mód feszülnek az elasztikusokhoz; s aki azt mondja, ezért felesleges vágyni az újra, meglehet, az egyetlennel sem úgy bánik, nem úgy figyeli, ahogy elemi ösztönökön túl is illenék.
Húsz, harminc meg negyven év ugyanott – csak ugyanott – végestelen végig, te jó ég, akár papnak is mehetnék! – ugrik a figyelmeztetés fészket-alapítani-akaró algoritmusnak.
De mindezt, vívódást és hasadóban lévő személyiségemet el nem beszélhetem sem feleségemnek, ha volna, sem jövendőbelimnek, ha volna, sem akivel éppen most ismerkedem, hogy esetleg azzá legyen; vagy akivel holnap fogok, de annak sem, akit még nem láttam, nem is hallottam, csak álmaimban, de egyszer találkozunk talán, vagy akire csupán a kopogó cipőinek hangja miatt figyelek fel, ahogy a téren épp elhalad, és én már pattanok az ablakba, azonnal, mert látnom kell, ki lehet az, milyen forma s lendület e koppanások tulajdonosa.
És a cipők mindig kopogni fognak: a téren, az utcán, a folyosón. A fejemben. Mindörökké.
