nowblog

Szükségtelen taglalni, hogy idehaza valami nagyon nem okés, hiszen a hétköznapokban,  de még a terepszínű öltözékekkel ügyesen álcázott médiában is szünet nélkül ezt halljuk. És érezzük a bőrünkön, nem kell hozzá a hitelállományunkat és a megtakarításokat összevetni, egyszerűen a külső- és saját belső légkörünkből árad a bajgócok orrfacsaró és gyomorforgató bűze. Legalábbis a becsületes dolgozók vagy dolgozni akarók számára mindenképp. 

Vagyunk jópáran, akiknek igényünk van arra, hogy legalább a bajok eredetét felkutassuk. Vizsgálandó témakörünkben komolyabb elemzés nélkül is a tévedés minimális kockázata mellett lehet mutogatni a hataloméhes kormányra, a hozzá nem értő tárcavezetőkre, milliárdokat zsebre vágó politikusokra, az igazságtalan előnyhöz juttatott cégtulajdonosokra, pöffeszkedő, modernkori rabszolgatartó honi oligarchákra, kicsempészett és adózatlan vagyonokra, a külföldi nagytőke érdekeit kiszolgálókra, vagy magára a globális pénzvagyon-hatalomra, melyek adósságspirált kényszerítenek az államokra s azok népeire, és még sorolhatnám. Nagyjából világnézet és politikai beállítottság kérdése, ki milyen súlyozással okolja a felsoroltakat a plebs nyomoráért.

A válság-elemzés és -kezelés egy magasabb szintjén azonban ideje eljutni egy olyan pontra, ahol a hibát a saját készülékben ildomos keresni. előfordulhat-e például az, hogy a fentebb felsorolt "gonosz" tényezők rendelkeznek bizonyos tudással "célpontjaikról", jelen esetben rólunk. Tisztában vannak a gyengeségekkel és a hibákkal, melyeket könyörtelenül ki lehet használni, és nyugodtan hátradőlve folytatni és szolgálni azt a rendszert, amiről mindenki számára világos, hogy semmilyen szempontból nem igazságos. Nem lehet nem érezni. Nos, egy hatalmas lépés volna az, hogy legalább ebben egyet értsen mindenki. A baj az, hogy az egyetértés ezen a szinten be is fejeződik. Akár kicsiben - családban, munkaközösségben -, akár nagyban - városban, társadalomban -, más emberi tulajdonságok írják fölül a közös gondokra építendő bajtársiasságot. Irigység. Széthúzás. Árulás. Egymás kibeszélése. Pitiáner érdekek mentén alakuló bomlékony, alkalmi szövetségek. Ismerős, ugye?

Munkahelyekről rengeteg példával lehetne illusztrálni a jelenséget, ezúttal legyen mondjuk az alapprobléma a bér olyan alacsony volta (nem egy mondabéli gond), mely a napi megélhetést is csak fenntartásokkal teszi lehetővé. Ez sorsközösséget jelent a dolgozók között, esetleg felmerülne az összefogás, valamiféle lépés az ügyben. Ekkor azonban néhányan jutalmat kapnak, egy alig fél fizetésnyi többletjuttatást. Innentől már felbomlik a sorsközösség, belső viszálykodás, egymásra való fújás következik, miközben a rabszolga-tartó csak mosolyog a bőrfotelban. Nem tett ő semmit, tulajdonképpen kihasználta a dolgozói gyengéit, akik közül néhányan még köszönik is a nagylelkűségét, a többiek pedig helyette már a jutalmazott csoportnak üzennek hadat, akik meg aztán viszonozzák is a tüzet. Vezető keze tiszta marad, ugye, a veszélyes összefogás csírái sikeresen leszakajtva. Ilyen egyszerű játék ez - főként nálunk.

Most nézzük meg a dolgot társadalmi szinten is. A példa kissé steril, és persze a konkrét téma és a számok lényegtelenek; de alapja egy valós hír, csak, hogy kézzelfoghatóbb legyen a történet. A néplélektan és az a formula a fontos belőle, amit "azok" (pl. az első bekezdésben felsoroltak) bármikor szépen alkalmazni tudnak gyengeségeinknek köszönhetően. Tehát a példának szánt hír úgy két hete jelent meg a kormány konzultációjával kapcsolatosan, lényegi része az, hogy nagyjából 1 milliárd forintba került ez a költségvetésnek. ( http://hvg.hu/itthon/20120915_Orbanek_a_kiemelkedo_siker_utan_ujabb_lev ) Na most, ez a teljesen felesleges, propagandának is vérszegény levelezés (a borítékok bontatlanul porfogóként funkcionálnak a befizetetlen számlák között) hasznosságát legbelül azok is erősen megkérdőjelezik, akik vették a fáradtságot, és válaszra méltatták Miniszterelnök Urat. A politikai részébe annyira ne is folyjunk most bele, a lényeg, hogy a népesség túlnyomó része úgy látja, hogy 1 milliárd forintUNKat elszórtak. A reakció: kis duzzogás, néhány baloldali sajtóban megjelenő kommentár, értelmes bólogatás a boltban, hogy ennek meg mi értelme volt, és igazából ennyi. Úgysem tudunk mit tenni ellene, ugyebár...

Namost, itt jön a csavar a történetben, ami már fikció, de segít belegondolunk a baj eredetébe, talán döbbenten meredünk magunk elé, és reményeim szerint el is gondolkodunk egy kicsit. Tegyük fel, hogy a kormány úgy döntött, hogy esze ágában sincs túlóráztatni a postákat és ezt a pénzt egy rendkívüli intézkedés keretében (legyen a neve mondjuk Nemzeti Adományozás Napja) kiosztja random szegény családok között. Mondjuk kapjon százezret egy család, amivel nyilván aligha van kisegítve, de azért elég jól jön (mivel fikció a történet, nyugodtan elfogadhatjuk hogy tényleg rászoruló családok kapják, és az elosztásban semmiféle ismeretség nem játszik szerepet). Ez tízezer háztartáson segíthetne, ami azért nem kevés. És akkor, tisztet hölgyeim és Uraim, képzeljük el a társadalmi reakciót... A jelszó mi lenne vajon - Ő MIÉRT ÉS ÉN MIÉRT NEM?! Akkora düh fortyogna az akcióból kimaradókban, amekkorát az 'őszödi beszéd óta nem tapasztaltunk. Biztosak lehetünk benne, hogy hatalmas őrület lenne. Ha nem is forradalom, de elég nagyot szólna.

Pedig ugyanarról a milliárd forintról lenne szó, amit a valóságban borítékokra meg postai többletműveletekre fordítottak, csak ebben az esetben jó néhány családnak meglenne a havi rezsije és talán egy-két jó bevásárlásra is futná, sok hússal. Valamiért kódolva van bennünk, hogy a sajátunk ellen forduljunk. És akinek érdeke, hogy így legyen, mindig megadják ezt a lehetőséget. Mert ismerik ezt a gyengénket. A bajok (egyik) eredetét.

Ezúttal vendéglátás-turizmus témakörrel jelentkezem, néhány gondolattal egy, a környéken  az elmúlt néhány évben megfigyelhető jelenséggel kapcsolatban. Több újságcikk, tévés magazinműsor foglalkozott a közelmúltban az orosz vendégkör létszámának és jelentőségének rohamos mértékű gyarapodásáról, én, mivel mondhatni, folyamatos terepmunkán veszek részt, elsősorban a kisember gyakorlati-tapasztalati és némileg emocionális szemszögéből közelítem meg a dolgot. 

Szóval, megjelentek az oroszok, és lassan annyian is vannak. Közben a németek meg egyre kiszorulnak a térségből. Mintha már előfordult volna hasonló a történelemben. A különbség abban áll, hogy a "felszabadítás" most nem tankok, bombázók és gépfegyverek, hanem pénzvagyonok, banki tranzakciók és befektetések nyelvén zajlik. Az ilyen téren tapasztalható fölény is emlékeztet a '44 végi erőviszonyokra, a térképes illusztrációm sem véletlen, találóan szimbolizál. Sokan nem kedveltük a 90-es években és a 2000-es évek elején a német turistákat itt a Balaton partján. Utáltuk, hogy ha kiadtuk a házat, csendben kellett lenni miattuk, balkáni körülményeket alulmúló állapotok között kellett lakni a garázsban, hallgatni a részeg karattyolásukat esténként, tűrni, ahogy nálunk ünneplik a foci válogatottjuk győzelmeit. És még sorolhatnám a kellemetlenségeket.

Fekete nyilak: német offenzíva a Keleti fronton 1940-1941-ben Hévízen és környékén 1990-2000-ig

Ma rengetegen vannak Hévízen és a térségben, akik visszasírják azokat az időket. Most már őszintén örülnének együtt velük, ahogy anno Klinsmann majd  Klose, most meg Gomez gólja után literes korsó söröket lötykölve üvöltik, hogy Lineker ugye megmondta. Ezek a fritzek ugyanis bár megszállták a balatoni nyarat, de hálásak voltak érte, hogy megtehették. Hálásak voltak az egyszerű szobakiadó nagymamának, hálásak voltak a gyógyfürdők kezelőszemélyzetének, a pincérnek, az árusnak. A vállalkozó szellemű és dolgozó kisembert támogatták - mai divatos magyar politikai kifejezéssel élve - az erős középosztály felé. És, bár voltak ritka tuskók köztük is, nem csak anyagi értelemben támogattak; egyszerűen jól érezték magukat és ezt nem röstellték őszintén kimutatni. Kérdezzük csak meg a nagymamát, a masszőrt, a pincért, a butikost vagy a trafikost. 

Piros nyilak: orosz offenzíva; zöld nyilak: német ellentámadás a Keleti fronton 1944-ben Hévízen és környékén 2010-2012-ben

De mi a helyzet most. Talán tényleg megmentőként érkezett a Kelet cirillbetűs Népe, legalábbis a fürdőváros vonatkozásában sok hozzáértő látja így, mivel a belföldi turistaforgalom stagnál, vagy minimálisan növekszik, a németajkú vendégkör pedig önmagától is kihalófélben van, az orosz invázió legfeljebb a kegyelemdöfést viszi be neki. A változás viszont nem csak a még idegenebb nyelvben és viselkedésmódban áll. Hatalmas vagyonok tulajdonviszonyai rendeződtek át náluk, ott amesszi sztyeppék rejtette ásványkincsek birodalmában, de úgy, hogy torzabbat, igazságtalanabbat nehéz volna elképzelni. A szociológiai olló lassan egyenesre nyílik, a két él közt csak a légüres tér. És ezt hozzák magukkal, mintha a génjeikbe lenne kódolva. Mint annak idején a szocializmusnak nevezett valamit. Nem tehetnek róla. Ilyenek. Az olló felső élének tagjai, akik eljutnak ide, soha nem látott pénzeket költenek el itt. Ez elvileg jó. De kinek is? Hát nem a nagymamának, nem is a szállodák és éttermek dolgozóinak, és a trafikosnak is csak azon ritka esetekben, ha szerencséjére a muszka néhány vodka után minden felesleges holmit meg akar venni és meg is vesz. Az orosz vendég ugyanis többnyire fukar a hálával; kultúrájából vagy saját megfontolásából adódóan - ez lényegében mindegy is - elfelejti, kitől is kapja a valódi szolgáltatást. Így hát örömöt, mint annak idején, csak egy szűk réteg; többnyire a szállodatulajdonosok, az esztelen költekezésükből jutalékban részesülők, és ingatlanosok lelnek a turizmus ijetén alakulásában. Utóbbit azért is emelem ki, mert a germánok nyomán, akik egy idő után szintén nem elégedtek meg a vakációzással, az újabb jelenség az ingatlan áron aluli felvásárlása orosz-ukrán részről a nehéz helyzetben lévő, kiszolgáltatott magyar tulajdonosoktól.

Összességében jöjjön-menjen mindenki oda, ahová akar, vegyen igénybe olyan szolgáltatást, amilyen tetszik neki (meg persze amit meg tud fizetni), ezzel semmi gond. A vendéglátó dolga - legyen az vezető vagy dolgozó - pedig a maximális és legteljesebb kiszolgálás az adott igény alapján. Ez így van rendjén, ilyen a szakma és a modern kori turizmus. Csak a milliós tételek rezzenés nélküli kifizetése és az ehhez tartozó nagy arc közepette ideje megtanulni azt a bizonyos hálát, amit a 90-es években mutattak a német népek. Köszönés. Mosoly. Jatt. Higgyétek el, orosz népek, megtérülne ez a csöppnyi plusz befektetés. Addig viszont tükröt tartunk elétek. 

Mivel tudjuk, hogy a negatív reklám is reklám, sokat vacilláltam, hogy megírjam-e ezt a posztot. Hiszen, olyan produkcióról beszélek, amiről valójában igazából nem szabadna, hogy szó essen, egyáltalán léteznie sem nagyon kellene.

Fluort meg SP-t még úgy-ahogy túléltem, a csak erre kifejlesztett tűzfal és pajzs ellenére a Mizut is kivédhetetlenül hallottam annyiszor (vagy másfélszer), hogy tudjam a szövegét. Beindultak az olyan önvédő és -nyugtató mechanizmusok, hogy: "ezt ők is poénból nyomják", "annyira szar, hogy minek bántsuk", vagy hogy "jól kihasználták a mostani fiatalok egy részének szellemi, erkölcsi és zenei igényeit." A Partyarc és a most kivesézendő előadó Hey DJ is botrányos rémtett volt az emberiséggel szemben, a minap a rádióban viszont olyan szám ment, ami túllépte a tűréshatárt. Megkerestem a youtube-on, egyrészt, hogy megbizonyosodjam, nem csak egy rossz álom volt-e, másrészt, hogy be tudjam ágyazni a posztba. 

Valljuk be, a csajok jók benne, de tegyük rögtön hozzá, hogy ez nem egy nagy érdem az alkotók részéről; ebben az országban szerencsére nem kerül túl nagy erőfeszítésbe összeszedni néhány szép lányt egy klipforgatáshoz. Ez már-már kötelező elem, de semmi extra, szóval ennyi semmiképp nem elég egy "lájkhoz" - bár a videó alatti hozzászólások némelyike ellentmond ennek. A zene olyan amilyen, aki jártasabb a műfajban, el tudja dönteni, hogy kategóriáján belül hol áll. Az "ének" meg a "dalszöveg" viszont... Oké, hogy egy balatoni nyári éjszakában a sörtől-rövidtől-koktéltól bódult agyak irányította imbolygó talpak alávalójának nem feltétlen az európai társadalom XIX. századi polgárosodásának hatásairól, az orosz irodalom hivatalnok megjelenítéséről vagy a csillagok magfúziós folyamatairól kell hogy szóljon, de ha ez a másik lehetőség, amit ebben a számban hallunk, akkor inkább ne is legyen. Na nem azért, mert e szöveg egyértelmű üzenetén felháborodok, mint egy KDNP pártalapító. Teljesen rendben van, ha olykor mindkét nem enged a test csábításának, ha könnyűvérű lányokat lehet felcsípni egy buliban, és mi fiúk büszkén kel(t)ünk sajgó fejjel reggel, ha éjjel több csajjal is testi kapcsolatba léptünk - főként, ha úgy nagyjából vállalható külleműek, és erre tanúnk is van. Szóval ez van egy buliban, nyílt vagy rejtett szándékkal azért (is) megyünk oda. Na de hogy erre épüljön egy zeneszám?! Ennyi erővel írhatnánk egy ódát a jó reggeli szaráshoz is. Komolyan, olykor visszasírom a 90-2000-es évek langyi fiúcsapatait. Bár sokan szántuk-bántuk őket, de úgy volt valamiféle bájuk. De ez a mostani krém úgy igazán jónak, keménynek, férfiasnak, csajok álmának képzeli magát. És nem is feltétlen az ő hibájuk. A társadalomé inkább, hogy erre igényt tart, és engedélyezte, hogy száznál több emberhez eljusson. Persze akinek nem tetszik, ne hallgassa, ne fikázzon. Ez eddig oké. De ez több, mint zenei ízlés kérdése, ez egy jelenség, ami szembejön a rádióban, a szórakozóhelyen, vagy a hajnali buszon (afterparty) az emberrel. Mégpedig igen széles körben. Véleményezni pedig nemhogy szabad, kell is: részemről "antilájk".  

Néhány héttel múlt húsvét, nemsokára Pünkösd; nemrég mondott le Schmitt, aki,  mint már tudjuk, nem saját doktorijának kovácsa. Közben köd került Fletó szakdolija elé és mögé. Nagyjából 2 éve kormányoz a narancsos kétharmad, citromba harapott pofával erőlködik az ellenzék. A futószalagon kutatott és termelt tehetségek és a hasonló minőség/mennyiség jellemzőkkel bíró flakonos borok kiváló gondűző és elhallgattató eszközök, ám néha ideje megpróbálkozni egy kis gondolkodással, és annak eredményét kimondani és eljuttatni a - sajnos meglehetősen szennyezett - információtengerbe. 

Ebben a szubjektív hangvételű posztban egyfelől minden politikai oldal és erő megkapja, ami szerintem kijár neki; másfelől óhatatlanul e blog szerzőjének politikai hitvallásába is enged némi betekintést. Még akkor is, ha emiatt vélhetően minden oldalról érkezik némi haragos fuvallat... Elsősorban  a honi Országgyűlésben helyet kapó pártok, valamint a civil körökben található eszmerendszerek mentén haladok.

Előre is mentség, hogy politikai tájékozottságom, szakcikk-olvasottságom hagy némi kívánni valót maga után, inkább egy laikus írása ez.

"A polgári középosztály megerősítése"

 Első helyen kormányerőnk - ha nem is az őt megillető két-harmados arányban - kerül górcső alá. Alaptörvény, kiváló vezér és még kiválóbb gazdasági főnök (jajj nekünk, ő a legszakértőbb) már adott. Én nem vagyok gazdasági szakember, sem politológus, sem pedig szociológus, még kibicként sem tartom magam e területek értőjének. De emberek! Mindenkinek be kell látnia, hogy még az eddig is végetlenül igazságtalan rendszer kapott egy olyan sárba tiprást, amire szavakat nem találni. A sok intézkedés közül emeljük ki az új adótörvényt, mely, mint tudjuk, a jól keresőknek kedvez, a kis jövedelműeket sújtja. Politizálás nélkül, egy minimális jó- és igazságérzettel is belátható, hogy ez nagyon nem jó. Eddig 70 ezret kereső emberek egy tízessel kevesebbet visznek haza, 100 körül keresők legalább 20-szal! A tény önmagában vérlázító. És ezek a fizetések - bár eszem ágában sincs sajnálni a munkáltatók nagy részét - a foglalkoztató cégeknek még többe is kerül, mint eddig. Közben a 150 körül keresők stagnálnak, az e fölött keresők már jól jártak. Minél nagyobb a kereset, annál inkább! Felesleges kommentálni, ez egyszerűen őrület! Az pedig még inkább, hogy erre bólintunk egyet, még egy halk méltatlankodásra is alig futja. És az intézkedést azzal magyarázták, hogy ezáltal megerősödik a középosztály, akik a potenciális fogyasztók és fellendítik a gazdaságot. De kérdem én: hol ez a középosztály? Egy nettó két-háromszázat kereső ember lenne az? Nem sajnálom én tőle, hogy egy ötvenessel többet keressen, de olyan áron, hogy rengetegen mondjuk 75 helyett 60-at keressenek? Úgy hiszem, előbb meg kell teremteni kell valamit, aztán erősíteni. Nem egy nagyon szűk réteget pumpálni, tömegeket pedig ellehetetleníteni. A nagycsaládosok támogatását is a jómódú nagycsaládok élvezik, a leszakadók a reménytelenségbe süppednek, miközben a ház a banké, a fiatalok egy gyermeket sem vállalnak, sokkal inkább az ország elhagyását... Hölgyek és Urak, ott a nemzeti kormánykeréknél! Hát nem érzik, hogy a viharoktól szabdalt magyar vitorlást csak tovább lékelik? Nem a nagy szavak és szónoklatok, nagyjainkról elnevezett tervek verziószámai, utalványok átnevezése hozza a megváltást. Az ész nélküli pazarlást sem néhány buszjárat megszűnése és a járásokba "zsugorodó" kormányablakok szüntetik meg. A nemzet megmaradásának záloga a lecsúszott és lecsúszófélben lévő tömegek rehabilitációja! Nem az a néhány nagyvállalkozó, akik a kiskapukon át ömlesztik vissza az állami kincstárból, amit lehet; vagy a hitelmentes családi házzal, legalább két nagykategóriás autóval és komoly megtakarítással rendelkező családok. Szép dolog tovább segíteni őket. Csak közben nyílik, feszül, szakad az olló. Vezető és dolgozó bére között soha nem tapasztalt különbségek. Néhány sikerszakmától eltekintve a dolgozó fiatalok rabszolgák saját hazájukban, így akinek lehetősége nyílik, megy (szintén robotra, de legalább megfizetik).. Az államvezetés által legitimált nagytőkések nyugat-európai szintű szolgáltatás nyújtása és nyugat-európai mértékű profit bezsebelése mellett éhbérért dolgoztatnak. Mértéktelen pazarlás, a tőke maximális kiszolgálása, csak a dolgozón spórolni, rabigát neki! Miért lehet ezt megtenni? 

A válasz: mert hallgatunk. Hagyjuk, hogy a kormány és az általuk úgy szeretett honi nagytőke (akik legfeljebb fél fokkal jobbak az ellenségesnek ábrázolt globális, multinacionális nagytőkénél, sőt, olykor embertelenebbek, mint azok) élje sajátos szimbiózisát - ellenünk, a dolgoz(ni akar)ó magyar nép ellen.

Hervadt szegfű

Még mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy e sorok írása közben az Internacionálét dúdolgatom, ki kell ábrándítsam: nem vagyok kommunista, sőt alapjában véve baloldali érzelmű sem. (Ezzel együtt ki lehetne ollózni néhány szimpatikus elemet filozófusaiktól, például egy komoly osztályharc éppenséggel időszerű volna.) A legnagyobb ellenzéki párt előélete, politikája és politikusai sem tartoztak a kedvenceim közé sosem. De felvetül, hogy mint "szocialista" párt, képviselhetné a kiszolgáltatott kisembert. Egy ilyen szinten morálisan és szavazóbázisában is megtört pártnak azonban erre nem sok esélye maradt. És annyira nem is próbálkoznak vele. A Fidesz-diktatúra rémképe minden erőforrásukat felemésztik. Nyilatkozataikban a demokrácia, jogállam visszaállítása kapja a legnagyobb hangsúlyt, miközben az általuk is felturbózott válság megoldására nem sok épkézláb ötletük volt (ugye külsős szakértői kormány próbálkozott a vége-felé ezzel) és most sem ezzel foglalkoznak. Vajon a demokrácia állítólagos sárba tiprása a legnagyobb gond-e ott, ahol az ő kormányzásuk idején "ismeretlen" tettesek által ezerszámra ránktukmált devizahiteleket nyögünk irreális áron?! És higgyék el, az éhező borsodi (de szinte bármely megyét mondhatnám sajnos) családok tömegei sem az Alkotmánybíróság jogkörének problémáival térnek nyugovóra. Szóval e megtört párt nem elég, hogy hiteltelen, az ős szocikon kívül legfeljebb az elvakult Fidesz-gyűlölőknek kínál valamit, illetve azok tartanak ki mellette, akik valamit, például "lassú és megérdemelt" gyarapodást köszönhetnek neki. Az üres frázisokat jobban képviselik, mint minket; és jobban tartanak az elszámoltatási biztostól, mint a nemzet halálától.

 Jobb(ik), mint a többi?

Nem sokkal. Kedvező - és egyetlen - alternatíva (volt) a nemzeti érzelműek számára, valamint azoknak, akik az előző kettőre és a zöldnek mondott szivárványokra is nemet mondtak. Számos tetszetős elem és eszme, de néhány túlzás is persze. Hatalmon talán ijesztőek lennének, bár az elmúlt évekhez viszonyított kimagasló támogatottság nagyarányú kiábrándultságot, reménytelenséget sejtet, sokak nem úgy vannak, hogy "csak jobb lehet", inkább úgy, hogy: "rosszabb már aligha". E párt és szervezetei egy darabig hangoskodtak, most alig hallani róluk - hogy ők lapultak meg egy picit, vagy a média reprezentálja alul, esetleg mindkettő, azt mindenki döntse el. Annyi bizton állítható, hogy ők sem az igazi, társadalmunkat és nemzetünket érintő problémákkal foglalkoznak elsősorban. És ez általában elmondható a még tőlük jobbra álló "tudományos alapon" zsidózó kocsmafilozófusokról és a kisebb-nagyobb mértékben szélsőséges fiatal társaikról is. Hogy a nemzetek felett álló, ellenőrizhetetlen pénzhatalmi szervezetek irányítói között vannak zsidók vagy sem; valamint, hogy a tumoráttétes magyar államon és így a javarészt magyar adófizetőkön élősködő roma kisebbség sokasodik, a munkakeresést viszonylag hamar feladják és bűnözésre váltanak, valóban létező és égető problémák. De. Nem letűnt és elbukott, népirtó rendszerek magasztalásával, jelképeinek felaggatásával, csupán előítéleten alapuló kirekesztéssel kell keresni a megoldást, miközben amúgy is nagyságrendekkel égetőbb gondjaink vannak. A nemzeti érzelmű fiatal, bakancsban és Árpád-sávos lobogóval tüntet, ahol lehet, többed magával egy kis balhéban is benne van. Ismeri a fegyvereket, főként a német rohampuskákat, és arról álmodik, milyen fasza volna harcolni és főleg ölni. Mert az menő. Gyűlölni, skandálni, rombolni. (Más kérdés, hogy valódi harci helyzetben ő lenne-e a legbátrabb harcos, de ezt ne is feszegessük.) Közben három magyar népdalt nem tudna végigénekelni, nem tudna elmondani öt történelmi magyar borvidéket, nem olvasott magyar szépirodalmat és még sorolhatnám. Mert az már nem olyan menő - természetesen tisztelet a kivételnek. 

Aztán még folytatódik a paletta, hiszen létezik világ még tőlük is jobbra, szerencsére elszigeteltebb, de azért nem elhanyagolható létszámú szubkultúra. Nekik a Jobbik is zsidó, a Fejbőr báli zene és az Árpád-sávos zászló érdektelen; ők komcsi kollégáikhoz (őróluk szólni sem érdemes, egy részük kihalófélben, másik részük punk bulikon pogózik) hasonlóan internacionálét szeretnének, nemzetek feletti uralmat, katonai diktatúrát, fehér Európát, sok-sok füstölő kéményt, és, ha egy mód van rá, németeket szolgálni. Persze mindez itthon semmivel sem veszélyesebb, mint másutt. Még akkor sem, ha néhány külföldről rendkívül okos hazánk fia vagy kozmopolita államilag támogatott antiszemitizmusról és magyarokban lévő eredendő szélsőségről beszél is.        / Azért remélem érzitek, hogy ezzel az egy bekezdéssel a kopaszok és a liberálisok ellenszenvét is kivívtam, de kit érdekel? :) / 
 

LuMPenek

Lehetne más, igen, biztosan veletek is lehetne, de inkább ne. A piros ellenzékhez hasonlóan üres fogalmakat hajtanak, támadnak, védenek, miközben hiányzik bármiféle átütő ötlet. Ami jó azzal egyetértenek, ami nem jó, azzal nem. Ez így azért elég sovánka... Olyan kis korrektnek hangzó nyilatkozgatások a híradóban, de semmi, amiből rá lehetne jönni, hogy egyáltalán kit vagy mit képviselnek. Persze sejthetük, tudhatjuk, hogy mely rést hivatott betölteni a palettán és a szavazóbázis is hasonló, de a galambos pártot legalább lehetett úgy jólesően utálni, a "zöldek" még ehhez is kevesek. Szóval, a demokrácia temetésén való rívásnál és a nagyra duzzadt narancs elnyomása miatti sopánkodásnál többet várna mindenki ettől a tolerancia maxima egylettől.  

Külön alcímet sem adományozok a DK-nak; ha a szociknál bukottságról beszéltem, ide nem is találok szavakat. Nem kell karó, lámpavas vagy börtön, egyszerűen csak a közéletből bizonyos elemeknek menniük kell. Kéne. Hacsak nem egyfajta Maradj talpon!-játék ez, kísérlet, hogy meddig lehet elmenni ebben az országban. Ebben az esetben remek leleplezés lenne az itthoni következmények nélküliségre. 

Összegzés

Tudom, jól lehúztam mindent, de biztos vagyok benne, hogy ezzel nem nagyon tértem el a közhangulattól. Csapongtam, hiszen néhány dolgot kiemeltem, számos dolgot nem említettem. Legyen ez a blogger szabadsága. Az sportszerűség azt mondatja velem itt a végén, hogy még az általam lehurrogott erőknek is biztosan vannak jó gondolatai, nem túl sok, de van. Még a kormánynak is. Mondhatja az olvasó, hogy kritizálni tudok, de nem mondom mi számomra a jó eszme, nincs ötletem a nemzet tragédiájának kezelésére/megelőzésére? Nem is tisztem.

De néhányat azért mondok, amit ha kell, kimondom szélesebb nyilvánosság előtt az engem egyetértők képviseletében is. A nemzettől független Nemzeti Bank korlátozása rendben van, de csak következetesen, higgadtan, arany középúton haladva EU fürkésző szemei és radikálisan történő nemzet szuverenitásának erősítése között ; a nemzetközi magánvagyonoktól való függést minimalizálni kell, megszorítás csak ennek érdekében vállalható.

Továbbá: megálljt kell parancsolni a kiszolgáltatott rétegek lezüllesztésének, annak, hogy a kormányzat a vállalati szektorral karöltve a becsületes munka, a fiatalok reményei és a gyermekvállalás ellen forduljon. A kis keresetűeknek kedvezményesebb adózást kell bevezetni, míg egy bizonyos kereset felett egyre súlyozottabb államkassza felé történő hozzájárulást kell előírni. A gyermekek után járó kedvezmények kisebb bevételű háztartás esetén nagyobb mértékűnek kell, hogy legyen, gazdag - pardon: erős középosztály-beli(haha) - család kisebb kedvezménnyel is elég jól jár, hogy Tunéziában nyaraljon és tele kocsi guruljon ki az Intersparból. Súlyosan leszakadóknak munkahelyet, ha már van, ösztönözni a munkára és a gyermek iskolába járatására. Kisvállalkozókat támogatni kell, ne csak a milliárdos szálloda-, építőipari társaság stb.-nek jusson a támogatott hitelből, és a lehetőségből a pénzek elcsalására, miközben a kisvállalkozók alig bírják fizetni a megemelkedett adót. Továbbá több ösztönzés kell a gyermekvállalásra közvetlen és közvetett (pl. pályakezdő álláshelyek számának és bérek emelése) formában. Oktatást nem össze-vissza átszervezni, hanem ésszerűen, piaci igényeknek megfelelően. Egészségügy...ott is csak a súlyozás, várólista, átszervezés, állítólagos spórolás, néhány (legtöbb) kórház meg hogy néz ki?! inkább hagyjuk is. Szóval szakértőket mindenhová, aki képben van a területén. Égető gond, hogy kicsiben és nagyban is többnyire nem hozzáértők a vezetők, hanem olyanok, akik nem tudják mi és hogyan folyik alattuk két szinttel. Így nem lehet(ne) vezetni semmit. Nem túlságosan új keletű, szinte közhely-szerű megfigyelés ez, de fontossága nem kap elég hangsúlyt... És még sorolhatnám ötlettáram rendkívül csapongó kicsomagolását, de azt hiszem, laikusok számára is érthető felvetéseimet... Tartok tőle, mind-mind csak vágyálom. De ha az olvasó számára vitaindító, elgondolkodtató, már érdemes volt publikálni.

Végezetül egy az enyémhez nagyon hasonló vélemény, dalban (és persze szövegben, az az igazán ütős) a Tankoktól:

Kis csalás, kis kerekítés, és naptárunkban visszakapjuk egy összegben az előző 3 évben felhalmozott túlórákat. Egy nappal hosszabb a rövidke február, egy nappal hosszabb az oly hamar elillanó év. Egy nappal hosszabb az élet - persze nem feltétlenül a miénk -, mely a közhely szerint is sebesen elmúlik. Napok sokasága szökik a múltba megéletlenül vagy alig megélten, homokként pereg ki kezünk közül, ellenőrizhetetlenül, feltarthatatlanul, könyörtelenül. De legyen e nap ajándék, amolyan bónusz, amikor mindezen elgondolkodunk, amikor pár homokszem megragad a markunkban. Amikor jót akarunk tenni, maradandót alkotni vagy csak apróságokkal melengetni szíveinket. Persze, mindehhez nem kell az olimpiákkal azonos gyakoriságú (ritkaságú) dátum. Mint ahogy igazság szerint karácsonyfa és szenteste sem egymás szeretetéhez. Csupán szimbólumok, amire mindnyájunknak szüksége van, még akkor is, ha tudjuk, az érték és a tartalom anélkül is fennáll. Ma kiszabadítottunk két ablaküveg közül egy napok óta ott vegetáló büdös margitot, egy csúf, bűzös és idegesítő létformát, ami gyakran a wc-n lehúzva végzi. Most megmenekült a szenvedéstől és a végtől, és engedtük megszökni a szabadba. E napot is hagyjuk megszökni a szabadba, hátha megtalálja a kulcsot a tömlöchöz, ahol a súlyos mindennapok raboskodnak.

Eredetileg Karácsonyi Bejegyzés, majd Újévi Köszöntő (vagy valami hasonló) címmel terveztem posztolni, nos, ez így elég sokat elmond szorgalmamról és az annak tükrében tapasztalható aktivitásomról; bár talán elegánsabb ezt úgy lekommunikálni, hogy most átfogóbban láthatom a helyzetet. 

Szóval, lássuk. Értékeljünk, jósoljunk, kizárólag a laikusok szakértelmével - vagy annak hiányában, csapongva, de tömören. Fejétől bűzlik a hal. Az állam feje ebben méltóképp élen jár, még ha nem is oly eredeti néhány műfajban. A demokrácia egyik fonáksága, hogy ennyire semmittelen elemek nemzeti ünnepeinken közjogi méltóságként vonulnak és beszélnek a néphez a televízió képernyőjén keresztül. A kormány feje, karakánabb manus, de bűze van bőven neki is; legutóbb az europarlamentben árasztott belőle egy keveset. Miközben a kormányhal főjének vizesedő agya nekünk viszi a szót a sokasodó nemzeti lobogók előtt és a mikrofonok mögött. Persze a minket befalni és marcangolni, csócsálni kívánó nagy halak sem kevésbé szagtalanak, sőt. Azok sokfejűek - a legtöbbet nem is látjuk -, mesebeli lények. nem a jófiúk közül. A közös bennük, hogy nagyot harapnak, és még ha tüskét növeszt is bárki, előbb-utóbb összeroppantják, metsző bosszúszomj és rágó kárörvendés fogaikkal. Fejtől bűzlő nagy halak a kis halak ellen, kisebb hal fejek a test ellen, és hogy a paralízis teljes legyen, a mi halunkban még a kis- és közepes idegközpontok adnak egy pofont a működtetni hivatott izmoknak. Mire észhez térünk, filé lehet belőlünk, fehérjeforrás a már mostanra is indokolatlanul nagyra hízott, ocsmány lények számára.    

Mivel az előző írásban ( http://blognow.blog.hu/2011/09/01/robotok_es_mosoly )  megismert vezérigazgató újabb céget vásárolt, fiatal szeretője pedig nagy-kategóriás sportautóval gazdagodott, miközben a pótolható alkalmazottak (a robotok) bére az infláció létezését meghazudtoló módon stagnál avagy inkább csökken, ismételten a jelenkori hazai viszonyokat tükröző poszttal jelentkezem, ezúttal kevésbé szimbolikus formában.

Fiatalok között a kisboltban, a nagyboltban, az utcán, a téren, a munkahelyen (már akinek van), vagy akár a kocsmában lassan a "gyerekek jól vannak?" - beépített kommunikációs sablon helyébe lép a következő szlogen: "itthon nem lehet boldogulni, dobbantani kéne". Nem meglepő a váltás: gyerek nem hogy jól, de szarul sincs jóformán senkinél, boldogulni meg tényleg nem igazán lehet. Persze akadnak idehaza is olyanok, akik jó hiányszakmát jól gyakorolnak, vagy egy jó cégnél jókor és jó helyre helyezkedtek el, vagy egyszerűen csak jó bizniszt csináltak. Jókor, jó helyen. Tehetség, kitartás és szerencse megfelelő mértékű kombinációja a szükséges feltételek, de gyakran még ezek sem elegendőek.

Nem szeretnék országos mértékű társadalmi, vagy régiónkénti összehasonlító elemzésekbe bocsátkozni, hiszen ehhez magasabb szintű kutatás és elméleti tudás szükségeltetik, ám környezetemből leszűrt tapasztalataim alapján valamennyire hiteles képet festhetek - persze majd a Tisztelt Olvasó tisztje kontrollálni, egyetérteni, cáfolni mindezt.

Szóval, a gyakori kérdés a fejekben: menni, vagy maradni? Ez itt a kérdés számos fiatalnál. Mivel ez felmerül, sejteni lehet, hogy nem stimmel itt minden, valami módon a körülmények nem adottak ahhoz, hogy egy fiatal kedvező jövőképet alakítson ki idehaza.

Menni, vagy maradni? A lehetséges és nagyon is létező válaszok, lehetséges, és nagyon is létező  indoklásokkal:

Menni, mert itthon nem sikerült elhelyezkedned, nincs munkád, apuka nem pénzel tovább, a hitelbe ivott nagyfröccsök pedig egyre nagyobb homályba burkolják a következő napot. Menni, mert, bár van munkád, de annak köze sincs a végzettséghez, amelybe energiát és pénzt fektettél a szüleiddel együtt, és utálod is csinálni, és fizetésnapon a számládra utalt összeg látványától felfordul a gyomrod, és idegesebb vagy, mint amikor lenulláztad az előzőt. Menni, mert, lehet, hogy a szakmádban helyezkedtél el, de tapasztalat nélkül alig kellesz valahol, pénz nélkül pedig magadnak sem kellesz. Menni, mert a főnökeid megaláznak, semmilyen módon nem becsülnek meg, felfelé nyalnak, lefelé szarnak. Menni, mert a mindenkori kormány is téged filéz ki, és nincs az a rendszer, ami csökkentené a nyomorodat, miközben néhányan pofátlan módon híznak. Menni, mert a hozzád hasonlók is beléd rúgnak, ahelyett, hogy együtt mennétek változtatni valamin. Menni, mert soha az életben nem lesz saját lakásod, még autód sem, vagy ha van, a hitel teljesen ellehetetleníti a megélhetésedet és mindenedet beszippantja. Menni, mert ha magadat nem bírod eltartani itthon, gyermeket sem vállalsz, és ki fogsz halni az egész népeddel együtt... 

Maradni, mert szeretsz azon a nyelven kommunikálni, mellyel teljesen ki tudod fejezni az érzéseidet. Maradni, mert szereted a napsütést, a 4 évszakot, és nem szeretsz völgykatlanban lenni, ahol csak hegyeket látsz; vagy nem akarsz ködöt, nyirkot, esőt télen és nyáron. Maradni, mert nem tudod mi vár rád, és nem szereted a kiszolgáltatottságot. Maradni, mert itt nőttél fel, és nem nyugszol bele, hogy a szüleidnek sikerült, neked pedig esélyed sincs rá. Maradni, mert külhonból is könnyen haza lehet térni mindent elveszítve, még azt a kicsit is, ami itthon megvolt.

Maradni, mert félsz. És emiatt magadat hibáztatod, mert úgy gondolod, gyáva vagy, és emiatt nem változik semmi, csak a posványban maradsz. Vagy menni mégis, mert szereted a kalandot. És ugyancsak magadat hibáztatod, hogy elhagyod a süllyedő hajót. Menni, mert a végsőkig maradtál, de kétségbeestél, és már nincs mit veszítened. All-In. Ekkor már nem biztos, hogy magadat fogod utálni. Eljutsz arra a szintre, hogy megutálod a hazádat. Aztán emiatt mégis magadat fogod okolni, de már valószínűleg valamely idegen nyelven és talán vissza sem térsz. 

Menni, hogy nyelvet tanulj; vagy maradni, hogy nyelvet tanulj, hogy aztán mehess. De inkább előbbi, mert nyelvtudás nélkül is megvan az az ezerkétszáz euród, amennyit itthon talán soha sem keresel meg, még szakorvosként is nyögvenyelősen.

Menni, hogy pénzt keress, visszatérni, hogy itt költsd el. Menni, hogy később gyerekeket vállalhass, de visszatérni, mert nem akarsz bamba tekintetű angol vagy tiroli kölköt.

Mert magyar vagy, és utódaidat is magyarul akarod nevelni, mert alapjában véve szereted a hazádat. Rosszabb helyzetben is inkább a szépségére összpontosítasz. Egészen addig, amíg végleg el nem hitetik veled, hogy annyit érsz, amennyit a számládra utalnak, amíg saját hazádban egy reményvesztett rabszolga leszel. Amikor nem spórolt pénzt, hanem kifizetetlen csekkeket tudsz csak félretenni. De az utolsó falatokért, amit közibénk szórnak, ideje volna nem egymást gyilkolni. És a tűrés ideje is lejáróban van. Menésben és maradásban is az összefogás korának kellene elérkeznie - de nem a politikai erőink által szájba rágott teljesen üressé vált fogalomra gondolok; hanem arra, ami a belsőnkben születik, és az igazságérzet izzítja a szíveinkben.  

A hatalmas íróasztal megtelt nyomtatott papírokkal, vaskos dossziékkal, mappákkal. Elkészültek a kimutatások. Az elegáns öltönyt és nyakkendőt viselő vezérigazgató figyelmesen tanulmányozta a táblázatok, diagramok és számsorok kavalkádját. Az adatok úgy játszadoztak, csoportosultak, álltak sorba fürkésző szemei és hanyagul rakosgató kezei alatt, mint gyermekek az óvónéni intelmeire. Arca megenyhült, majd egyre elégedettebb kifejezést öltött. A háttérben a légkondicionáló-berendezés és a számítógép búgásának szűnni nem akaró különös akkordja hallatszott. Néhány súlyos perc után a hatalmas bőrfotel hátrébb gurult, majd az igazgató lenyomott egy gombot a telefonon, jelzett a titkárának. Az egységvezetők már az előtérben várakoztak, most sorban bevonultak a tágas helyiségbe. Helyet foglaltak, mindnyájuk előtt egy-egy pohár pezsgő és ásványvíz volt. Az ilyenkor szokásos üdvözlő mondatok után az igazgató taglalta a Cég féléves bevételeit, az ügyfelek számát, beruházásokat, támogatásokat. Minden elhangzott adat után nyomatékosan kortyintott a pezsgőből, mire a kollégák tapsoltak, majd ők is ittak. Távolról nézve szinte nevetségesnek tűnt volna az egész, mint valami idétlen hipnózis-eljárásos terápia.

- A rengeteg bevétel-többletből végre megvehetjük az új robotokat, melyek mosolyognak az ügyfelekre. Még viccelődnek is állítólag - szólalt meg az egyik részlegvezető.

- Felesleges - válaszolt az igazgató -, azok drágábbak, mi pedig nem költünk drágább robotokra, ha van olcsóbb is. Bőven jók azok, nem erre kell költeni a plusz pénzt.

- De külföldön működik, korszerűbb, munkabíróbb, mosolygós robotok, elégedettebb ügyfelek, majd még több bevétel... - szólt egy másik.

- De az olcsóbb is megcsinálja. Ha adunk neki elég áramot,  már megcsinálja, és munkabírók azok is, csak megfelelően kell programozni őket. - így a diri.

- Akkor legalább a mostaniakat korszerűsíthetnénk, nem lenne nagy ráfordítás. És érezhetően emelkedne a minőség a Cégnél - mondta ismét az első.

- Felesleges pénzkidobás, minek költsünk rájuk többet, ha ennyiért is elvégzik ugyanazt?

- De már így is sok robotot elvittek külföldre, ott korszerűsítették őket, nem sajnálják a jobb, több erőforrást, hogy hatékonyabban végezzék a munkájukat. És már bennük van a mosoly-chip, és ezt látják az ügyfelek is, akik látják őket. Ezáltal ők is elégedettebbek lesznek.

- Hát vigyék őket, mi mindig hozzájutunk a legolcsóbbakhoz. És az ügyfelek a szolgáltatásért fizetnek, ami legalább olyan jó, mint másutt. A kimutatások is bizonyítják. A robotok pedig nem olyan fontosak, lényeg, hogy elvégezzék azt, amire programozzuk őket. És el is végzik! Mindig lesz, amelyik elvégzi! Mindig! - magyarázta immár emelkedett hangon.

- De előbb-utóbb egyre gyengébb minőségűekhez jutunk - kért szót egy harmadik vezető -, ha a továbbfejleszthető robotokat mindig elviszik, vagy egyszerűen csak nem bírnak majd működni a minimális ráfordítással, mert több erőforrást igényelnek. Hamarosan mindezt észlelni fogják az ügyfelek, és nem lesznek elégedettek.

- De azok! Most is - kezdte kissé ingerültebben az igazgató - és később is azok lesznek! A pénznek megvan a helye! A fejlesztésekre kell, ebbe az irodába kell, és nem utolsó sorban a maga, a maga és a maga bankszámlájára kell, az istenit! - mutatott körbe immár eszelős mozdulatokkal a vitatkozókon. - Hát nem értik?! 

Az irodában ücsörgő vezetők lehajtották a fejüket, néhányan feszengtek, páran verejtékeztek a 22 fokos klimatizált szobában is. Az ásványvizes pohárért nyúltak. Senki nem szólt többet. 

Értették.

Belátták. Az olcsó robotokkal ugyan kicsit nehéz lesz bánni, de ez van. Az igazgató szerint elegendő a ráfordítás, és valószínűleg igaza van, mindig találnak olyat, aki üzemképes ennyivel is. Megadják a programot nekik, aztán imádkoznak majd, hogy legyen bennük annyi energia, hogy ilyen olcsón is el tudják végezni a feladatot. A jobb gyártmányok még így is mosolyognak majd, legalábbis egy darabig, na nem a kapott erőforrás minőségétől és mennyiségétől, hanem mert egyszerűen így készültek. Itt és ekkor ez volt a Rendszer igazsága, melyben éltek. Talán egyszer eljön a robotok ideje...és a megfizetett mosolyé, melyet kézzel fogható és megfoghatatlan javakban mérnek. Vagy talán majd megharcolnak ők maguk érte. egyszer. Ha látják, hogy már nincs mit veszíteni. Addig viszont csak lapulnak, mint most, ha Vezérigazgatókat látnak, vagy az ő nevükben beszélő, hamar meghunyászkodó vezetőket; és összefogás, szembeszegülés helyett inkább olykor egymás ellen fordulnak...  

(Közeleg az idő.) 

Újra itt a nyár, csaknem egy év telt el a Krimó Kinyíró posztsorozatunk elindulása óta. A befejező részben megismerhetünk pár olyan helyet, amely eddig kimaradt, de találkozunk ismerőssel is. Annyi bizonyos, hogy olykor olyan mélyre kell' süllyedjünk, amikhez képest az előző részekben szavakkal agyongyötört egységek mennyeinek tűnnek. Utazónk kissé bódult és megfáradt tudata földrajzilag immár nem egészen lineárisan halad, hanem az előző rész gócpontjából  kiindulva, képzeletbeli körben távolodva a szélrózsa több irányában...

Nem Padlás

Nahát, csak nem egy újabb pince? Megint csak lefelé vezet az út, mégpedig - egyelőre csupán fizikai értelemben - ezúttal a legmélyebb helyre, a leghosszabb lépcsőn. És most még egy nagy lélegzet, ugyanis most kombináljuk ezt azzal a ténnyel, hogy e hely tulajdonképpen az előző részben megismert Ánizs ikertestvére, csak itt még nagyobb az egységnyi felületre jutó mindenféle kacatok aránya, (egyesével amúgy még jópofák is lehetnének e tárgyak s díszítőelemek) melyektől már-már roskadozik a homorú alagút nyirkos fala. Az átlagéletkor és a lazának előadott, láthatóan görcsös státuszszimbolizálás elvárt és teljesített szintje némileg magasabb, a nappaliszoba bútorokra és a vasalt fiúhajakra pediglen viszonylag könnyedén rálelünk itt is. Változatosságnak azért abszolút nem utolsó a hely - talán azért is mondjuk ezt, mert már rég jártunk arra -, de innentől ennek már személyi feltételei vannak; a 20. század eleji italplakátok, reklámok, különböző ibrikek és egyéb antik cuccok halmaza, a döbbent és leselkedő félhomály, valamint a felső-középkategóriás árak önmagukban éppen annyira elegendők a szombat esti jó szórakozáshoz, mint amennyire padlás...

Metróval kocsmába?

Földalatti (R.I.P.)

A következő metrómegálló. Ez azon ritka helyek egyike, ahol a klotyó képviseli a legmagasabb szintet, mivel az még utcaszinten van, valahol a kapualj és a szomszéd bácsi ajtajánál, el sem lehet téveszteni. Korábban volt itt - nagyon találóan - Pokol elnevezésű kocsma, éjszakai bár és kicsiny romaborozó is, végül mindet elnyelte a homály, az enyészet és a csőd. E mostani "zenés ücsörgő" már vonzóbb a város szórakozni vágyó 16 év alatti és /vagy naturálisan hiperpigmentált hordák számára. Valami zene szól, ücsörgünk. Meg föld alatt vagyunk. Drága sört iszunk. Sötét van, (néhányakat egész jól elrejt). Azt hiszem, nekünk itt nem jó. Szegény Kisvakond, hogy már ő is eladta a lelkét, hogy reklámarca legyen ennek a helynek... A (korábbi?) pultos hölgy viszont alsó hangon is top 3 versenyző, ha rá figyelünk és a zeneszerkesztésbe is beleszólásunk van, nincs még veszve semmi, hogy a belvárosi alagúthálózat ezen állomásán kellemes perceket töltsünk el a haverokkal. Szerk.: mint a poszt írása közben megtudtuk, e fantasztikum meg is szűnt, igazából nem is lepődtünk meg különösebben, hisz egy átok ülte pincéről van - volt szó... 

Stones

A mindenit, itt már jártunk, és elég is volt belőle, de nem bírjuk szó nélkül hagyni a szomszéd utcasarok rejtekéből előbújó kopasz, kövér kápónét, aki épp silány minőségű partydrogot osztogat néhány 14 év körüli cigánylánynak. Utazónk nézi egy darabig, ahogy alakjuk beleveszik a kidobóemberek és a bejáratnál mustrát tartó fácsé-legények sorfalában. Továbbmegyünk, hiszen ismét nincs itt semmi keresnivalónk...

John's Pub

...Pedig bár lett volna! Persze utólag okos az ember. Kedves Olvasó, öveket bekapcsolni, hiszen itt most posztsorozatunk egyik legmélyebb pontjára érkeztünk. Azért csak semmi pánik, igyekszünk kíméletesek lenni, hiszen valami számunkra ismeretlen faktor okán mégis ez városunk egyik legnépszerűbb hétvégi helye. Az ámerikai stílus mindenhol bejövős, legyen szó kajáról, konyháról, filmekről, önéletrajzról vagy épp szórakozóhelyről. A magyar kiírás ("Jancsi Kocsmája") kicsit rontott az összképen, de szerencsére már nem kell feltüntetni és szégyenkezni miatta. A fa építőanyagok, dekoráció, bútorzat valóban idéz valamit a tengeren túli kocsmák világából (az árak is meglehetősen nyugatiak), de hogy ez önagában elegendő ok lenne a rajongásra? No, talán van más is. A helyrajzi fekvés valóban ideális. A kerti bővítményt is elismerjük. A tömeg, az elviselhetetlen füst és a balhét guvadt szemekkel kereső csoportok elegyétől azonban messzemenőkig el kell határolódnunk. Megvetéssel tudjuk csak nézni azokat is, akik a vasárnapi 9-es miséken mustrát tartó vénasszonyokat megszégyenítő módon szombat esténként mérik össze, ki milyen pöpec verdával érkezett, ki pumpáltatott több koxot a bicepszébe és/vagy szilikont a barátnője melleibe. Valóban egy szelet Amerika, de abból a feléből, amiből mi néhányan nagyon nem kérünk. És a ketrecharcokból, a gyülekező orkokból sem. Mindennek ellenére környékbeli  korosztályunk hétvégi bulival kapcsolatos leggyakoribb kérdése: a "Stones vagy Pub?" Nem értjük, és a válasz reménytelen keresése helyett inkább az első részben lesajnált Pavilon-sor vagy akár a másodikban megismert helyek egyikére tartanánk.

Jó, jó, csak nekünk egyszerűen nagyon nem adja. 

512

Egy legendával állunk szemben, kérem szépen. Városunk éjjeli, italkimérőkből kirakott csillagtérképének fényt, teret és időt elnyelő objektuma. Hány emlék és szüzesség maradt ott örökre a félhomályban!... Szóval, az "Öttéká", melynek Balaton parti kihelyezett tagozatáról esett már szó az első részben. Egy afféle rockkocsma, méreténél fogva akár a szórakozóhely kategóriába is bátran besuvaszthatjuk. Egy jellegzetes belvárosi proli bérház kapualjon át vezet az út a lépcsőre (amely legalább ezúttal felfelé vezet), egy olyan bejáraton, melynél direkt sem lehetne randábbat csinálni. Remekmű. Alant néhány éve működik egy kisebb rock café jellegű kiskocsma, mely arra hivatott, hogy ne kelljen a jóval nagyobb, fönti részen Mongólia népsűrűségét megszégyenítő adatokat bevinni az üzemnaplóba egy-egy kiváló forgalmú kedd estén. Más kérdés, hogy mostanság olykor péntek este is csak ez a rész van nyitva, nem egészen telt házzal. Pedig emlékszünk még olyanra, nem is oly régről, amikor odafönt minden áldott hétvégi estén kiélezett csatákat kellett vívni, hogy eljuthassunk sört rendelni a pulthoz. Nem akarunk oknyomozni, de maradjunk annyiban, hogy nincs az a hitelválság, amely ekkora visszaesést produkálhat. Persze akkoriban sem az igényesség volt a hely mottója. Az okádéktól duguló wc-vájútól centikre nyalakodó vagy épp aléltan heverő, a képviselt szubkultúrának megfelelő öltözékű fiatalok látványa olykor sokkolóan hatott, de a sportszerűség megköveteli, hogy bevalljuk, olykor mi magunk is itt adtuk meg a végső csapást az alkohol pusztító hordái ellen küzdő honvédelmünkre. No annyi biztos, hogy többnyire a vendégek super Ego hatása mérsékelt, magyarán itt nem a másoknak való megfelelés és megjátszás az elsődleges viselkedési forma. És ez néha jó... A fönti hely tágas, gyakran koncertek helyszíne, fasza pultszerkezettel, jóféle muzsikával, ahogy kell. Viszont, ha még nem vagyunk csatton, és érzékelünk valamit a külvilágból, nyomasztó az a sötétség, ami a vakablakokon át szűrődik be az amúgy is sötétbe. Darkness, jeee! Szinte biztosak vagyunk benne, hogy a Tokio Hotel-féle aberrációk hasonló helyeken születtek meg. A mellékhelyiségeket talán csak Stephen King tudná méltóképp szavakkal ábrázolni, mi ettől eltekintünk, hiszen még a Krimó Kinyíró sem lép át egy bizonyos határt. A jól ismert személyzetet kedveljük - hiszen néhányuk tanúja lehetett, ahogy mocskosul beállunk és annak is, ahogy felnövünk -, bár egyre kevesebbet ismerünk közülük, egyre újabb arcok jönnek, mi pedig sajnos egyre ritkábban megyünk. Néha az az érzésünk, hogy ha valaki igazán öttékás törzsarcnak tekinti magát, és kellőképp pofátlan rámenős, az jogosultságot szerez arra, hogy a pultban legyen. Ez minket amúgy nem is zavar, amíg ez nem jár házőrző-reflexszel (igen, ugatás a kerítés mögül). Van persze szekuriti is, ha a vendéglétszám ezt indokolja, de az információk szerint többnyire nem feltétlenül jó helyen, jó időben és megfelelő célpontokra csap le... Az árak felzárkóztak, régebben persze szerettük, hogy olcsóbb az átlagnál, de hát valahogy kompenzálni kell például a punkok által behozott italok okozta kárt.

Még mondhatnánk rossz dolgokat a helyről, hiszen bőven hagy számunkra támadási felületet, és e sorozatunk épp erről szól, hogy ezekre kíméletlen vigyorral lecsapjunk. De a közös történelem és nem utolsó sorban a számunkra tetszetős zenei feltételek arra ösztönöznek, hogy összességében azt mondjuk, ha egy jól sikerült "megiszunk egy sört" után a városban valahová menni akarunk éjjel, akkor az elsődleges célpont még mindig az 512 klub lesz. Még ha a normális, igényes, Pubba járó népek megszólnak, akkor is.

A fekete lyuk elnyeli a fényt, a teret, az időt és az emlékeket 

 Kossuth utca végig

A másik irányban távolodva Halál sornak is nevezhetnénk a már tárgyalt Földalatti környékét, itt volt többek között a több virágzást is megélt Golf, amit azért említünk meg, mert egy időben gyakran látogattuk. Mivel halottról csak jót, ezért ezt most ennyivel le is zárnánk. 

Joker 

Leánykori nevén Juliska, így talán ismerősebb az olvasó számára is. Elhagytuk a Posta-Egyetem képzeletbeli vonalát, ami eleve annyit jelent, hogy vélhetően elcseszett egy helyre akadunk. E krimónak egy normálisabb világban nem is lenne helye a K.K.-ban, de valami anomália folytán ez a kocsma mégis esti-éjjeli szórakozóhelynek számít, ahová fiatalok (is) járnak. A múltban és talán a jelenben is az üzemeltetők gondolatainak, vágyainak fizikai kivetülése ez a hely; így volt itt többek között metálkrimó rengeteg jóféle power metállal és olykor alaposan megfáradt kocsmárossal; fiatal párocska bulihelye rengeteg szesszel és persze - a végén csőddel; játékos kedvű bérlő és alkalmazott zongorajátéka a pénznyerőgépen - a végén persze csőddel, a közelmúltban pedig a forró vérű pultos hölgyek ismerkedési zónája. Lényeg, hogy a jövés-menés az első világháború utáni kormányváltások idejét idézi. Az állandóságot az olcsó árak jelentik, amivel nagyjából el is fogyott a pozitívumok sora. Egy igazi tukkó kocsmáról van szó, amit a pofás kerthelyiség, a fal lefestése és a wc-k rendbetétele is nehezen kompenzál. Ezen kívül valami rejtélyes oknál fogva ez a hely vonzza a bajkeverőkből álló elmebajnokok hordáit, akik olyan romantikus lelkek, hogy folyamatosan szívükön viselik sorsunkat. Legalábbis "mit nézel?!" fémjelezte érdeklődésüket nem tudjuk mire vélni, így hát arra tippelünk, hogy még a tekintetünk miatt is aggodalmaskodnak. Megható. Hogy ide egyáltalán bemegyünk, amikor minden reális tranzitútvonalból is kiesik, csak a csoda és néhány spicces haverunk nyaggatásának műve lehet.

...

Szóval, kedves Olvasó, egy év alatt végigszenvedtük magunkat városunk éjszakai életét szolgáló italkimérőinek és szórakozóhelyeinek jelentős részén. Reményeink szerint - még ha tök marhaságnak és alaptalan fröcsögésnek tartotta is - olykor szórakoztató volt az írás. A végén is elmondom, hogy nem ismertető volt, még csak nem is kritikai értekezés, hanem olyan poszt, ahol szándékosan sarkítottuk ki a negatívumokat. Azt viszont azért leszögezem, hogy e vélemény nem öncélú mese és szándékos ferdítés, hanem minden elem tapasztalatok és beszámolók alapján formálódott. Továbbá a humor nem cél volt, hanem eszköz!

Most pedig, hogy itt a nyár újra, ismét induljunk a vasút és a Balaton-part felé, utazónk vonata hamarosan ismét befut, hogy újra elkezdje vándorútját az első résztől... Csaba Bácsi jogutódja idén már éjszakába nyúlóan nyitva tart! Na ide azt a rizling fröcsit! Mindenkinek kívánok ezúton is kellemes szórakozást a krimókban - melyeket azért tán mégsem nyírtunk ki teljesen -, mi olykor ott leszünk, már amelyikből ezek után nem tiltanak ki... :)

A Kedves Olvasó figyelmébe ajánlom, hogy először mindenképp olvassa el az első részt, különben értelmetlen a poszt! Javaslom esetleg a kettő bejegyzés párhuzamos olvasását. Még egyszer hangsúlyozom továbbá, hogy embereink nem ugyanazok 20 évvel később, mint az első részben megismertek, hanem alteregók, akik e korban is érettségi + 10, tehát 28-29 évesek.  

Szóval, a továbbiakban lássuk, miképp alakulnak megismert karaktereink élettörténete a közeljövőben, egy országban, ahol az ésszerűtlen és/vagy öncélú politikai és gazdasági tevékenységek, folyamatok felfoghatatlanul igazságtalan társadalmi állapotokat, azok pedig a beletörődött elkeseredettséget és a népesség katasztrofális ütemű fogyását hozzák el nekünk... 

(Félreértések elkerülése végett az írás az előző résszel együtt egyáltalán nem az előző rendszert élteti (főként, hogy a szerző egyáltalán nem baloldali érzelmű), csupán a mostani emberietlenségére és válságos állapotára igyekszik rávilágítani. Ha akár egy ember is elgondolkodik rajta, miközben olvassa, vagy miután elolvasta már megérte.)  

2. rész

Érettségi: 2005 ; Találkozó: 2015.

Jani: A nagy dumás arc menedzselte a programokat az osztályban, az egyik sulinapi műsorra leszervezett egy sztriptíztáncosnőt is, amit bár nem néztek jó szemmel a tanárok, megúszta egy o.fői figyelmeztetővel. Falujában a kultúrban, és a gimiben is rendre ő volt Petőfi március 15-én. Érettségi után az üzleti fősulin elvégzett egy 2 éves kamuszakot, majd egy biztosítótársaság csapott le rá piramisjáték keretében. Dumájával hamar bemákolt jó pár vaskos üzletet, és beszervezett pár szerencsétlent, akik persze egy fillért sem látnak majd az egészből ; így ma már középvezetőként egy fekete nagy kategóriás Audival jár tárgyalgatni. Ha lenne egy kis igazság e korban, jó pár szerződését felbontanának. Bankjegyekre és a sportkocsikra nedvet kiválasztó nőstényekkel vannak futó kapcsolatai, esze ágában sincs megállapodni.

Andi: A szöszi cicababa már nem volt szűz a 9.-es évnyitón sem, 16 éves korától pedig havi átlagban egy-egy új farkat szopott le, köztük a jó öreg Béciét. Később kissé megkomolyodott, hosszabb (pár hónaptól akár 1 évig terjedő)  kapcsolatai voltak. A találkozón hatalmas műkörmökkel jelent meg, ami nem csak vérének tömegére, hanem szakmájára is enged következtetni. Ja, nem (hivatásos) k*rva, hanem műkörömépítőként dolgozik. Mostani barátja egy helyi diszkó kidobója. Gyerek nincs, bár volt egy abortusza érettségi utáni nyáron. Azóta működik a bogyó, annak hiányában pedig a befejezett mélytorok.

Laci: Remek érzéke volt/van a nyelvtanuláshoz, tizedikben csinálta az első középfokút, érettségire meg sem állt háromnál, amiből kettőt azóta felsőfokúvá fejlesztett. Idegenforgalmi szakon végzett, majd az egyik legjobb szállodában dolgozott recepciósként, pár év múlva akár vezető beosztást is kaphatott volna. Aztán a körülmények és a bankszámla-kivonatokon látott számok hamar elhajtották, egy évet volt londiner Kölnben, majd a tőke birtokában továbbállt Angliába. Ott már volt lehetősége válogatni, ma már egy kisebb futárcéget vezet, valamint közép-kelet-európai munkaerőt közvetít. Egy légiutas-kísérőt vett feleségül, akitől van egy kisfia. Évente egyszer jár haza pár hétre.

Judit: A kis szemüveges pedálgép kitűnően érettségizett, bár közben jókora felesleges ismerethalmazzal is leterhelte magát. Fiúktól persze érintetlen maradt, a tanítóképzőn viszont egy-egy bulin - amikre persze el sem akart menni - azért némiképp pótolta a hiányosságokat. Jutka - e korban is - tanítónő lett, az összevonások és iskola-bezárások miatt már a harmadik faluban osztályfőnöke ugyanannak az osztálynak. Nemrég összeházasodott szerelmével, egy középiskolai fizikatanárral, akivel albérletben és jóformán máról holnapra élnek. Gyereket - ahogy mondják: "egyenlőre" - nem vállalnak.

Gábor: A golyófejű "Gubó" kettes-hármasokkal evickélt, a sikeres érettségihez minden bizonnyal hozzájárult, hogy ő volt a sulicsapat legjobbja. Sőt, edzésekre járt a közeli akadémiára, ahol nyaranta bentlakó is volt. Korosztályos nb1-ben játszott rendszeresen, később profi szerződése volt, havi milliós keresettel, prémiummal, sportkocsival, ribancokkal. Aztán egyre több volt utóbbiakból és a buliból, így aztán szépen lassan az nb3-ban találta magát. "Úgyis szar a térdem", nyugtatgatta magát egy-egy lemondott edzés alkalmával. Egy éve az osztrák regionális liga másodosztályában játszik, heti egy edzésre és egy mérkőzésre jár át. Egész jól megél belőle. Egy barátnője és egy kinti szeretője van, gyerek egyiküktől sincs még.

Mihály: A "kocka" srác gyakran a suliba is laptoppal járt, otthon pedig jóformán egész nap a gép előtt ült. Matekot, fizikát, infót kente, a többi tárgyat közepessel vészelte át. Progmat és műinfó szakokat végzett, felsőbb évfolyamokban már a züllött egyetemista életmódot is előszeretettel gyakorolta, így némileg elhúzódtak a tanulmányok. Szóval, tavalyelőtt végzett, azóta két cégnél dolgozott, most egyre inkább külföldön szeretne munkához jutni. Amire jó esély is van, hiszen Misi jó szakember, és van, ahol keresik és megbecsülik az ilyet.

Betty: Ne szépítsük, ez a gádzsi egy nagy ribanc. A suliból jó páran - köztük ugye Roli és Béci is - megdöntötték, pedig még csak egyáltalán nem is volt a vadászterülete. Egy hétvégi házibulin hárman vágták partiba, ekkor 17 éves volt. Rossz nyelvek szerint az érettségi elnökkel is "elbeszélgetett", hiszen a töri felelet elég messze volt a négyestől. Egy évet járt fősulira, ahol elvétve a saját koleszszobájában is aludt. Vagyis többnyire ott sem aludt. 20 évesen szült egy fiút, akit örökbe adott. Aztán Olaszországba jelentkezett ">>szexmentes<< erotikus munkára", néhány év és több tucat pénisz fényesre polírozása után hazaköltözött. Nemrég jelentkezett a Való Világ 6-ba, ahol eljutott a beszavazó show-ig, pechére azonban egy nálánál is nagyobb kurvával került szembe...

Roli: Őt kicsapták a suliból tizenegyedikben - szerencséjére nem azért, mert füvet és bélyeget árult a többieknek. Megverte egy évfolyamtársát, és a közbelépő testnevelő tanárra is kezet emelt. Az osztálykirándulásokon rendre megfektette Betty-t, egy extasy-s ködbe burkolt disco party alkalmával pedig Andit is leszopatta, igaz, ez már érettségi után volt, és csak e találkozón tudják majd meg mindketten, hogy ez megtörtént. Roli ült már kétszer hat hónapot önbíráskodás és kábítószerrel való visszaélés bűntettével, jelenleg kétes eredetű gépkocsikkal és erőteljes THM-ű kölcsönök határidőn túli behajtásával, valamint meta-naturális testépítéssel foglalkozik. Többnyire lotyókkal él együtt (e találkozón egyértelműen Bettyvel elevenítené fel az ifjúkori emlékeket), gyerek - legjobb tudomása szerint - nincs.    

Kati: Rendes, segítőkész csajszi volt, jó jegyekkel, kellemes természettel. A bioszra és a kémiára gyúrt, de végül be kellett érnie az egészségügyi fősulival az orvosi helyett. Ápolónőként helyezkedett el a helyi kórházban, ahol lelkiismeretesen végezte munkáját. A 30 órás munkanapok, a málló vakolat, a vérfoltos ágynemű huzatok, a rozsdától rothadó gurulóágyak és infúziós-állványok közepette is igyekszik mosolygós és kedves maradni. A nettó fizetés viszont egyre inkább benyeli a magyar valóság ádáz darálójába. Egy gyakorló orvossal járt pár évig, akivel szülői segítség híján szűkösen éldegéltek egy albérletben. A doki szakvizsgája után azonnal Svédországba ment, a távkapcsolat pár hónapig működött. Kati ausztriai álláshirdetések után kutat, lehetőleg szakmájában helyezkedne el, de magán-ápolónak vagy akár szobalánynak is bármikor kimenne. Családalapítás a láthatáron sincs.

Béla: Bélát meghúzták harmadikban magyarból, mert csöppet sem érdekelte a francia irodalom korabeli társadalom-ábrázolása, érettségi előtt pedig az angollal gyűlt meg a baja, így végül csak ősszel vizsgázott. Jó nagy pofája volt, de nem volt rossz arc, a csajok is bírták. Bettyt mondjuk nem volt akkora kihívás gerincre vágni, mint ahogy Andit leszopatni sem volt az, de néhány trófeát rajtuk kívül is begyűjtött. Mostanság is inkább a bulikat és a puncikat részesíti előnyben. Bár két szakmát is megcsinált az évek során, alkalmi munkákból tengődik. Valószínűsíthetően cső alkesz lesz, és egyre ócskább kocsmákba fog járni, ha csak nem talál valami jóra való teremtést, aki kicsit megzabolázza. Az előzőnek nem sikerült, aki egyedül neveli közös gyermeküket a fővárosban. 

Kicsit elkalandozunk a helyi kocsmák világától, és egy különleges, időt átölelő összehasonlításon keresztül mai magyar társadalmunk jellemzőire ismerhetünk rá - keserű mosollyal a szánk szélén.

Alaphelyzet: 10 éves érettségi találkozó, valahol a Nyugat-Dunántúlon. Rögtön kettő. Az egyik 1985-ben, a másik 2015-ben (így értelemszerűen a ballagások 1975-ben ill. 2005-ben voltak). Az ábrázolás néhány (szám szerint 10) emberke jellemzésének, történetének segítségével készül, továbbá a nyelvezettel igyekszem tovább hangsúlyozni a különbséget. Az első részben a "most" tehát 1985-öt, a második részben 2015-öt jelent. A karakterek mindkét fikcióban adottak, vagyis mindenkinek van egy alteregója a másik időben, csak épp az adott kor változtatott rajta. Tehát a két részben nem ugyanazok a szereplők, inkább egymásnak megfeleltetettek (szép ritmusos szó:)).

A karakterek természetesen mind a fantáziám szülöttei, a valósággal való bármiféle egyezés vagy hasonlóság kizárólag a véletlen műve lehet...

1. rész

Érettségi: 1975 ; Találkozó: 1985.

Jani: A közeli faluban élő, sokat beszélő fiú gyakran volt a középpontban, szervezésben mindig ott volt a helye. Tagja volt a suli ifjúsági tanácsának és a színjátszókörének is, szavalóversenyen is indult. Feleléskor szerényebb tudással is mindig kidumálta magát, matekdolgozatnál már nem nagyon tudta kamatoztatni ezt az adottságot. Megpróbálkozott a színművészetivel is, oda azonban nem vették fel. Szülőfalujának kultúrházában dolgozik konferálóként, mellékállásban az Állami Biztosító munkatársa, némi kiegészítő jövedelemért Casco biztosítást ajánl a gépkocsi-tulajdonosoknak. Feleségével egy kisebb gazdaságot tartanak fenn a helyi TSZ berkein belül, valamint egy kisfiút nevelnek.

Andi: A csinos szőke hölgy közepes tanuló volt, magyarból, ha összekapta magát, jó volt egy négyesre, a matekkal és a fizikával olykor meggyűlt a gondja. A fiúk előszeretettel legeltették rajta a szemüket, ami láthatóan tetszett is neki ; hivalkodó volt, olykor miniszoknyában járt iskolába! Harmadikban már elvette a szüzességét a 22 éves, kőműves-segéd Józsi, amely teljesítménnyel vélhetően dobogós volt az egész suliban. Andi egy kisebb vendéglátó-ipari kitérő után most fodrászként dolgozik, néhány rövidebb kapcsolat után férjhez ment egy faipari munkáshoz. Nemrég szülte meg második lányát. Egy kis családi házban élnek egy közeli faluban.

Laci: Az ő erőssége az idegen nyelv volt, az orosz házit mindenki róla másolta. Önszorgalomból érettségire már angolul is jól tudott, és németül is beszélt hála szülei szobakiadásának és a sok barna szandálos NDK-snak. Egy szállodában dolgozik idegenvezetőként és tolmácsként, hivatalos utak során pedig többször eljutott Nyugat-Európába is. Egy szintén a szállodában dolgozó pincérnőt vett el feleségül, akitől van egy 4 és egy 2 éves éves kisfia. Jelenleg a szálloda szolgálati lakosztályán laknak, és szaporán gyűjtögetnek saját házra.

 Judit: A szeplős, szemüveges lány kitűnő tanuló volt. Szorgalmas, már-már stréber módjára állandóan tanult, a könyveket bújta. A fiúkkal már nem volt ilyen bújós, a tanítóképzőt is sikerült érintetlenül kihúznia, bár a gólyabálon csókolózott egy fizika szakos fiúval. Jelenleg az egyik jó hírű általánosban tanít, tavaly kapott egy osztályt is. Egy kémia-fizika szakos középiskolai tanár személyében már van udvarló is, aki - úgy hírlik - már el is jegyezte. Gyermekük nincs, de a külvárosi panelházban berendezett kisszoba arról tanúskodik, hogy terveznek. 

Gábor: Avagy "Gubó", kis termete és kerek feje miatt csak így becézték. Tanulmányai rapszodikusan alakultak, gyakran az elégséges és a közepes táján lavírozott, olykor felszívta magát és írt egy ötös matekdogát. Annyira azonban mindez nem foglalkoztatta, inkább a focinak élt. Természetesen oszlopos tagja volt a suli válogatottjának, és megjárta a városi klub összes korosztályos csapatát is. Kitartó és lelkes volt. Jelenleg is focista, a fővárosba igazolt, még első osztályú meccsen is többször pályára lépett. Térde egyre rakoncátlankodik, még egy szezont jósol magának az nb2-ben. Egy csinos varrónőt vett el nemrégiben, aki gyermeket vár tőle. 

Mihály: Ő volt az osztály okoskája, főként a reál tárgyak terén. Matematika versenyek rendszeres résztvevőjeként komoly eredményeket ért el, országos 10. helyezést is. Mindig "számítógépek"-ről beszélt, negyedikben már többször is kezelt ún. mikroprocesszor-vezérlésű gépeket. Két szakot is elvégzett a Műszaki Egyetemen, most a Rába gyárban dolgozik mérnökként. Az elsők között rendelt személyi számítógépet otthonra nemrég. Azért jut idő a feleségére is - aki a gyárban gépírónő -, mivel egy fiúgyermeke van tőle.

Betti: Még Andinál is kacérabb volt, pár hónappal mégis lemaradt tőle, ami az első szexet illeti - ez a harmadik osztályt követő nyáron történt, amikor egy balatoni üdülőben dolgozott. A negyedikes osztálykiránduláson összejött Rolanddal is (róla később). A fekete hajú, párduc testű lány a gyenge érettségit követően táncot tanult, táncdal-fesztiválokon háttértáncosként feltűnt a televízióban is. 20 évesen fiút szült, a gyermek az akkori tánctanárától volt. A kissrácra a nagyszülők vigyáznak. Most a Magyar Tévé egyik operatőrével él együtt, nemrég várandós lett tőle, így hamarosan csak koreografálni fog.

Roland: Roli, a magas, zselézett hajú srác az osztály vagánya volt: másodikban már cigizett, és farmerban, olykor bőrdzsekiben járt. Több fegyelmit is összeszedett, valahogy azért mégis sikerült leérettségiznie. Bár sokat kérkedett a haverjainak mindenféle nőügyeiről, valójában Bettivel volt az első igazi együttléte azon a bizonyos kiránduláson (ahová ő vitt sört és rumot, leitatva a fél osztályt). Pár évig aztán alkalmi munkákból tartotta el magát, gyakori vendége volt a helyi italkimérőknek. Néhány szabálysértési aktája is van a rendőrségen, könnyű testi sértésért be is vitték egyszer. Jelenleg éjszakai portás egy raktárnál. Van egy 3 éves lánya élettársától.

Kati: A kedves lány népszerű volt az osztályban, ahol tudott, segített. Nem volt különösebben mutatós, de csinosan is meg tudott jelenni. Orvosira készült, ez végül nem jött össze neki, így aztán a területnél maradva ápolónő lett a helyi kórházban. Az osztályon szeretik a betegek és a kollégák is. Egy orvossal volt is egy rövidebb kapcsolata régebben, annak vége szakadt azonban. Három éve házas, férje egy technikus, van egy két éves kisfiuk. Szorgalmasan gyűjtögetnek, még bérházban élnek, de hamarosan építkezni tudnak.

Béla: Ő is a vagányabb fiúk közé tartozott, a kötelező olvasmányok helyett inkább a női test rejtelmei érdekelték. Negyedikben már együtt szívta a cigarettát Rolanddal, az osztálykiránduláson pedig Andival csókolózott - de nagy sajnálatára nem sikerült lefeküdnie vele. Érettségi után inkább szakmát tanult, pár évig segédmunkásként tolta a talicskát építkezéseken, most villanyszerelőként dolgozik, hamarosan saját brigádja lesz. Már 3 gyermeke van - két lány, egy fiú - , felesége vegyesbolti eladó. Egy családi házat vettek a kertvárosban nemrégiben, minimális takarékszövetkezeti kölcsönnel.

 Az elmúlt napokban láthatóan megemelkedett a blog olvasottsága, és több visszajelzést is kaptam szóban, sőt itt, hozzászólások formájában is. Ez némi helyreigazítást, ha úgy tetszik magyarázkodást tesz szükségessé részemről. Először is, ez egy vélemény. Egy ember véleménye. Lehet vele egyet érteni, elutasítani, közömbösnek lenni, stb. A stílus azért olyan amilyen, hogy olvasmányos, élvezhető legyen az Olvasónak. Senkit nem akart megsérteni, aki a helyén kezelte, és értelmezni tudja az iróniát, az a leghosszabb és legpikánsabb bejegyzések egyikét - ami épp az ő krimójáról szólt - is képes volt mosolyogva lereagálni, sőt a maga javára fordítani azt. Sokaknak tetszett, voltak és vannak ellenvélemények, ami egyáltalán nem baj. A nagy érdeklődés és az ellenséges hangvételek megjelenése viszont - az amúgy félelmet alig ismerő szerzőt is - kissé elbizonytalanította. Teljesen természetes, ha valaki ösztönösen is védi azt, ami a tulajdona, amire gyűjtött, amit felépített, amiért dolgozott és dolgozik nap mint nap. A látszat ellenére téves az a megítélés, hogy ezeket a helyeket közvetlen támadás alá vettem. E sorozat sokkal általánosabb. Mondjuk úgy, egyfajta társadalomkritika. És ha van néhány csípős megjegyzés, ami az Olvasó szerint téves, hát ragadja meg azt konkrétan, és akár írja le ide, vagy egyszerűen csak legyintsen egyet a szerző együgyűségén. Ha viszont az az eset áll fenn, ami a nagyobb felháborodást szokta okozni, hogy igazságot talál benne, hát tessék nyelni egyet, de lehetőség szerint inkább mosolyogni egyet, hiszen az önirónia a személyiség értékének egyik legfőbb fokmérője. Én a leírtak ellenére bármikor jól érzem magam a Pavilon sor kocsmáiban, még a Cápában is megcsodálom a jó csajokat, rendszeresen megyek az Ötkarikás helyre, mert korrekt és jó arcok vannak ott, és a hangulatos belvárosi pincéket is előszeretettel látogatom, bár sajnos már ritkábban. Mindettől függetlenül leírtam a helyek hiányosságait, így, karcos stílusban.Nem tényfeltárás a fő cél..A ló túloldalára se essünk át természetesen, azt szögezzük le, hogy eszem ágában sincs viccelődni (ld. Bevezető c. rész). Ha 100-ból 100-an egy hanggal sem értenek egyet abból, amiket leírtam, csupán az én téveszmém az egész, hát még annyira sem kell komolyan venni. Ha meg vitaindító hatása van, az sem rossz feltétlenül. Irodalmi, képzőművészeti alkotásokat, egész életműveket illettek kritikával a történelem folyamán. Sőt, mint egyik kedvenc blogomban, a Gyűlölt Ellenségeinkben egész népeket, sőt, pl. a nőket veszik górcső alá! Megfelelő szellemi kapacitással és hozzáállással, és legfőképp helyén kezelve a dolgokat szórakoztató írásokat lelünk, némelyek szerint mégis egészen felháborító. (őket újabban trolloknak is nevezi olykor a szakirodalom...)

Szóval így elsőre, minden szerkesztés nélkül ennyi, remélem sikerül valamennyire megelőzni a további fenyegetőnek ható kommenteket (amiket sajnos kénytelen voltam kimoderálni, ennek vétlen áldozata is lett, tőle (flháborodva nevű user) elnézést kérek) és a Supernowa Zrt. épületénél való robbantásokat.:)

Addig pedig készülget a 4. egyben befejező rész. A jelszó pedig: csak lazán. Én sem görcsbe ránduló ujjakkal írok... .

Ha az elfogyasztott italt és az eddig tapasztalt szörnyűségeket még bírja a gyomrunk, itt az ideje, hogy végleges csapást mérjünk rá; a következőkben megnézzük, mit tartogat számunkra városunk központja. Kalandorunk optimista, talán naiv is egy csöppet, hiszen még mindig szép reményekkel teli fordul le a Sétálóról s vág neki a Vársoház utcának - melyet Kocsmacégér sornak is bátran nevezhetnénk -, azt gondolván, hogy errefelé aztán végre valami igazán jót is találhat...A remények azonban csakhamar elillannak, mint a forraltbor szegfűszeges gőze a zimankós decemberi éj ködjében.

Dick Turpin's

E föld alatti csoda nemrégiben ismét felvette leánykori nevét, miután Szentgyörgyvári Családi Borpatika néven végül befuccsolt kényszer-vadházassága, majd nem sokra rá nagyjából mindennemű kapcsolata az emberi lényekkel. Itt megjegyzendő, hogy e "borpatiká"-ban egy fajta fehér- és egy fajta vörösborból válogathatott az ínyenc borkóstoló, a pince-érzés viszont legalább adva volt.                             De ne merüljünk el ennyire a történelemben, hiszen azóta egészen megújult a hely, teljes fotósorozatok tanúskodnak a nagy beruházásokról, újjáépülésről-szépülésről. A furcsaság csupán annyi, hogy tulajdonképpen az egész teljesen ugyanúgy néz ki, mint mondjuk 5 esztendeje. Talán csak a cigarettafüst kóstolgat az eddigieknél is komolyabb szmogriadó-határértékeket. De, hát nem is csoda ez egy jóformán ablaktalan helyen, jócskán az utcaszint alatt, ahol még a mobilátjátszók is gyakran kapitulálnak - így hát telefon az nyánye. Miért jó az egyáltalán, ha egy kocsmába lefelé kell menni? Agyi tevékenységünk, koordinációs teljesítményünk, érzékeszervi hatékonyságunk úgyis - cikcakkos görbe mentén ugyan, de teljesen megbízhatóan - ezt teszi; miért kell, hogy ez még a fizikai helyváltoztatásban is megmutatkozzék? Teljeséggel érthetetlen, mi ebben olyan nagy buli. Na, de ha már ruháinkat és hörgőcskéinket agyonszivattuk dohányfüsttel, fogyasztani azért érdemes pár italt; az alsókategóriás sör és a folyóbor ára elég kedvező. És, bár alsó hangon sem mondható túlságosan kultúráltnak az egység, és rejtett kausztrofóbiánk előhozatalára bármikor maximálisan alkalmas, amikor a helyiség hátuljából a kemencenyílás felé, a toalettre pedig a fel-felbukkanó nyerőgépen át vezet az út; a műmájerkedők legalább jó messzire elkerülik...

Ánizs

...Na jó, talán mégsem olyan messzire, hiszen a második szomszédban lévő helyen már bőven találunk olyan szőrmekabátos, mezzoszoprán hangon affektáló, hajvasalós macskajancsikat; valamint anyagi problémák híján puszta passzióból radikális bölcsésznek öltöző, elfajultabb esetben úgy is gondolkodó, késő esténként kakaót és forrócsokit szüpürtyülő majmokat, akik kizárólag Art Cafékba hajlandók járni. Ezzel természetesen nem szeretnénk bántani azokat a nagy csatákat is megért arcokat, akik néhanapján esetleg kultúráltabb helyen szeretnének egy-két korsó sört legurítani a haverokkal, vagy beleszövik túrájukba ezt az egységet. Inkább arra szeretnénk rávilágítani - de olyan reflektorral, hogy fénye az alternatív agyakig is eljusson -, hogy antikváriumokból, avagy idős, szegény és mindazonáltal szomjas emberektől beszerzett, a 19. század kávéházaiba illő tárgyak felhalmozása, továbbá üres(!) képkeretek falra aggatása kurvára nem művészet, de még csak egyáltalán nem is jópofa. Mint amiképpen a fotelokba és kanapékba süppedő, "én vagyok a négykétlábon járó lazaság"-arcok sem azok, akiknek minden tökjó, ami retró, de az érintőképernyős netmobil taperászása és mutogatása nélkül egy korsó sört nem bírnak kérni. A hely amúgy hétvégi estéken gyakran jó forgalmat produkál, ezért már egy alsó szintje is van, ahol pédául lehetőségünk van billiárdozni, esetleg elbújni, ha állapotunk egy kis homályt és kevesebb külső figyelmet indokol. Az árak néhány termék esetében rendben vannak, főként ahhoz viszonyítva, hogy némileg - ezt a K.K. el is ismeri - magasabb kategóriás helyről van szó, főként a látványos italkínálat nyerte el tetszésünket. Ételeik is vannak, melyek közt akad különleges, de ezekkel nehéz jóllakni, legfeljebb rágcsának alkalmasak - ahhoz viszont azért drágák. Összességében csajos társasággal 'este-elmenni-valahová' avagy változatosságnak megfelelő alternatíva, de azért ügyeljünk arra, hogy a vendégkör részint fő profilját adó egyének közé ne asszimilálódjunk túlságosan, mert onnantól már csak egy lépés az LMP párttagság.

A képzőművészet csúcsa... 

Pikoló

Mily meglepő, szemben újabb ivót találunk, ahol ismét visszajuthatunk a tengerutcaszint alá. Najó, ez nincs olyan mélyen, és az elviselhetetlen cigifüst is korrigálható szagelszívóval (értsd: ajtó kitárás - így télen érthetően kis fokozaton működik), sőt, általában még térerőnk is van. Az elvárható homály s dohos levegő természetesen szintén adott. Továbbá, az előző rész egyik krimójához hasonlóan itt is van egy női üzletvezetőnk, ám ő már láthatóan többet látott és sajátított el az erősebb nem hozzáállásából,  viselkedéséből, probléma-megoldó képességéből; így ki is hozta azt, ami kocsmárosként a két X-kromoszómából kihozható - de a korlát , - ami leginkább a hangulat függvényében tapasztalható szeszélyben nyilvánul meg -, természetesen ettól még messzemenőleg fennáll. Meg kell említenünk továbbá azt a légkört (na most nem a füstre gondolok) befolyásoló tényezőt, hogy a nagy múltú egység átmenetet képez nyilvános kocsma és privát klub között, legalábbis a vizsgált esti-éjszakai órákban mindenképp ez a helyzet. E benyomást tovább erősíti a pult mellett-mögött elvezetett katakombákon keresztül megközelíthető bunkerhelyiség, ahol 3-4 liter sör elfogyasztása után a túlnyomórészt radikális gondolkodású fiatal vendégeknek alkalma nyílik egy kis birodalmi gyűlést rögtönözni. Nem véletlen, hogy sörről beszéltem, hiszen a név olyannyira kötelez, hogy például a folyóbor - ha egyáltalán van - erősen ellenjavallt. Ezzel nem is lenne különösebb problémánk, ha a csapolt anyag nem az alsóbb kategóriás cseh remek lenne, és nem kerülne épp annyiba, mint az előbb elemzett szemközti, - a tárgyiasult megjelenést illetően - másfél kategóriával magasabban jegyzett helyen a jobb minőségű csehszlovák likvid kenyér. Ettől függetlenül, ha a "soron" járunk, érdemes megnézni a rejtett nyitvatartást - vagyis: szűrődik-e fény kifelé a csöppnyi "ablak"okon -, hátha egy jó hangulatú estébe botlunk, és megéri felvenni ruháinkra a garantált, igazán göthedő kocsmaszagot.

Légkondi lábmagasságban - odabent a fejünk felett van

Amerikai

Következő egységünk szintén nagy múltra tekint vissza, ám némi nehézségbe ütköztem az eredetmonda ismertetését illetően. Ugyanis, cikkünk írásának idején már új helyén köszönt minket az éjszakai baglyok kajáldája, az Amerikai Pizzéria. Szóval, egyfelől ott az "Amcsi" korábbi helye (jó 20 méternyire a jelenlegitől), mely igazán egyedi volt fenséges illatáradatával és monumentális méreteivel. Másfelől, ha a múltat földrajzi alapon közelítjük meg, megemlíthetjük a korábban ott lévő, örök bohém 40-eseknek kitalált karaoke klubot, ahol annak idején a maguk módján igazán aranyos kis bulik szoktak tombolni a kései órákban. E dilemma körülbelül olyan, hogy a Lombard Pápa focicsapatának múltját Pápán, avagy a Lombard állomásain, Tatabányán és Szombathelyen keressük-e. A hely egész pofásnak, egyedinek mondható; ám a sok nosztalgiázónak sosem lesz az, ami a szűkös, másfél asztalnyi, térképes falfestésű hely volt, ahol olykor időpontra kellett visszajönni hely hiányában. Amúgy elsősorban étel értékesítése a fő profil, ám nyitvatartása és ittas vendégeinek aránya (a kettő szervesen összefügg) bővel feljogosítja arra, hogy helyet kapjon a K.K.- ban. Szóval, gyakran leszállóágban lévő bulik helyszíne ez, ahol éhes és meggyötört gyomrok keresnek némi vigaszt. Persze az éjszakai műszakot jócskán meg kell fizetni, hiszen pénztárcákat nem kímél az egyedien finom, de kicsiny méretű és feltétben közel sem  fulladozó pizza. Pláne, ha valamivel le is kívánjuk öblíteni a falatokat. Ha nagyon fel akarunk vágni, fröccsözzünk! Az üveges minőségi bor kimérve, és a kisüveges ásványvíz nem igazán ismer viccet a számlán. Egyébként vannak más étkek is az étlapon, a teljesség igénye nélkül népszerűek a saláták és a csilis bab is. Mindenesetre jó ötletet, jó helyen és nagyjából elsőként valósított meg e családi vállalkozás; nekünk néha jó, hogy ott van, amikor kell, de a monopolhelyzetből adódó ár/teljesítmény arányával összességében semmiképp sem fogunk kibékülni.  

Vonyarci

Avagy Hörpögető, mely már a szomszéd utcácskában mutatja magát az arrajárónak. Pár éve esetenként egy jó kis bulihely volt, bulizó kocsmárosokkal, AC Milan-ereklyékkel, jó és olcsó fröccsel no meg persze az elmaradhatatlan és rejtélyes pöcegödörszaggal. Azóta váltás történt, a bűz eltűnt, de az esti bulik többsége is, jó, ha egyáltalán nyitva van hétvégén 10 körül. Olyan igazi, 4. oszt. kocsma-dizájn, rendkívül ocsmány tapétával. Az árak viszont már nem oly csábítók, viszont, újabban van kaja, amit még nem volt szerencsénk megkóstolni, de idővel pótoljuk e hiányosságot. Mivel már inkább nappali krimó ez, érjük be most ennyivel; ám, ha az első részben a Restinek jutott bejegyzés, ezen üzemegység is érdemel ennyit.

White Café

Te jó ég, ezt a csodát kis híján sikerült kihagynom a történetből! Nagyon nagy kár lett volna érte. A név ne tévesszen meg senkit, nincs szó semmiféle szélsőjobbos dologról, bár mi a magunk részéről egy amszterdami vagy akár pesti, általában meleg-felvonulással fel- vagy levezetett Whire Partyt riasztóbbnak gondolunk egy 1938-as birodalmi gyűlésnél is. A helyet egy tuning verdákkal foglalt hátsó parkoló felől lehet megközelíteni, egy sor függönyön keresztül eljutunk a homályos, hosszúkás vendég- és tánctérhez; a hong-kongi akciófilmekben ilyesmi helyeken lebzselnek a bandavezérek. Itt azonban csak kedvenc partyzenéink, szellemi topligás hölgyek és persze az őket megdönteni igyekvő nonfiguratív mintájú izomagyok vagy csenevészek - középút alig, rosszabb esetben a kisebbség is felülreprezentáltan megjelenik. (Mondanom sem kell, mennyire mókás lenne ez egy ilyen nevű helyen, ha nem éreznénk a demográfiai vészhelyzet súlyát.) Ja, és persze még több függöny, például a plafonra rögzítve. Azok fehérek. Italárak természetesen jócskán átlag felett, de ilyen helyre úgyis az igényes fiatal jár, úgyhogy belefér. Csak rémképek alapján próbálunk következtetni arra, milyen az, ha ez a hely egy jobban meghirdetett buli keretében tele is van. Bájos műkörmös cicamicák és neontól világító fehér cuccos spanok! Meghagyjuk Nektek hétvégi estétek állomásának a White-ot, mi köszönjük, nem kérünk belőle.          

Bár alig haladtunk képzeletben 100 métert, sikerült egy újabb Krimó Kinyíró részt termelni. A sűrűjén túl vagyunk, de a belváros rejteget még igen különös és fura jelenségeket, a legocsmányabb dolgok tehát még hátra vannak...

11.22...

2. évfordulós bejegyzés, ezúttal a szerző némi-nemű kreativitását csillogtatva...:)

 Egy jó barátomat idegeltem anno Ausztria, azon belül is Tirol felemelkedésével, melybe akár az általa (mármint a haver által) oly hőn szeretett Bajorország is beolvadhat (amolyan fordított, kisebbfajta Anschluss keretében). Íme a menagyobbodott, önálló Tirol a jövőben, melyhez a térképen jól láthatóan első fázisban csatlakozott a mai Ausztriából: Vorarlberg, egy kevés Salzburg és Karintia tartományokból; ezen túlmenően pedig: csaknem teljes Bajorország, Csehország pilseni része, Svájc St. Gallen kantonja, Liechtenstein és persze a jelenleg olaszföldhöz tartozó Dél-Tirol, valamint Szlovénia észak-nyugati harmada. Természetesen a Paint mesterfokú rajzprogram segítségével készült e fiktív államigazgatási térkép...:)

És igen, jól látod: ebben a vízióban München közigazgatásilag nem viszi többre a megyeszékhely pozíciónál... :) 11-22 alkalmából az évfordulóra és persze H. Úrnak [azt hiszem ezt amúgy csak mi értjük]

Tehát:

Tirolország 2020-ban:

A  Balaton-part környékének  így novemberben, a maga elhagyatottságában is megvan a romantikája, ám az este és éjjel mulatni vágyók természetesen ilyenkor is kirúgnának a hámból, vagy innának pár italt barátaikkal, így hát odébb kell' álljunk, és valami fedett, fűthető helyet érdemes keresni. Ezen rész írása komoly kihívást jelent, hiszen olyan helyek következnek, ahol a rendszeres látogatás okán jóval több személyes inger ért, és így az objektivitás kellő mértékét nem könnyű megtartani. Tisztelegvén a szóban forgó 2 hely előtt, alaposabb részletességgel írok róluk. A rendszeres látogatás tényéből következik, hogy számos pozitív elemet is találhatunk ezen egységekben, melyeket a sportszerűség kedvéért meg is említek, ám aki az előzőek ismeretében a krimó kinyírást várja, nem fog csalatkozni: maró kritikám savja ezúttal sem kímél semmit és senkit, mégpedig úgy, hogy mindennek tapasztalati alapja lészen - talán épp ezért mar majd ott, ahol a legjobban fáj...   

Olimpia

Képzeletbeli utazónk türelmes, így hát nem indul meg azonnal a városközpont felé vezető utak valamelyikén, hanem a vasúti sínekkel párhuzamosan halad tovább. A keresés hamar sikerrel zárul: még éppen az úgymond pre-Balaton-part zónában rátalálunk egy saroképületre, mely távolról is jól láthatóan terpeszkedve hirdeti: itt biz' kocsma van. Olimpia büfé, áll a világító táblán. Az alatta lévő réteg halványan mutatja a hely előző nevét is, akár a fák évgyűrűi, adnak némi támaszt történelmével kapcsolatban. Mert történelme van, bár ha egy krimó kívánni tudna, azt kívánná, bár ne lenne. Volt itt a hírhedt, egykori gyenesi diszkó kávézónak álcázott pénzmosodája és narkó-elosztója, melyet büntetésvégrehajtási intézményben kettőnél kevesebb évet letöltött, és 45-ösnél kisebb karral (és fegyverrel(?))  rendelkező emberek messzire elkerültek, de vélhetően egyedül még ők is csak óvatosan közelítettek meg. Legtöbbünk számára ez a hely ugyan létezett, de nem nagyon vettünk tudomást róla. Talán ezért is élünk még. Miután ez a helyi kis kartell összeomlott diszkóstul, dílerestül, behajtóstul, egy Retro nevű furcsa homály-hodály nyílt az épületben. A partidrogokat itt már inkább a lassító, szerves alapú tudatmódosítók váltották fel, s magukat rendkívül különlegesnek hívő emberkék süppedhettek el itt a nappalikba illő fotelekben és rekamiékban. Aztán hamarosan ez a vegatatív létforma is kivérzett, hogy helyet adjon a ma is itt található egységnek.

Kicsiny várfallal körülvett teraszhelyiség, belső vendégtér, pult - ezek a mértani pontossággal elhelyezett védelmi vonalak alkotják; az első kettőben megtalálható székek, asztalok, bárszékek már-már bántó uniformitása pedig nyomatékosítja, hogy a dizájnt tekintve semmi különlegeset ne figyelhessünk meg. A sportszerető törzsközönségnek hála azért csak sikerült feldobni pár szurkolói sállal és címerrel az összképet, sőt, így utólagosan végül minimális értelmet is nyert a hely elnevezése. Apropó, elnevezés. Bármennyire is kritikára, lenézésre, a hibák alapos kihangsúlyozására épül ezen írás, a büfé elnevezést egy kissé megrágva azért még bennünk is némi szánalom, sőt olyan - ezen írás-sorozathoz amúgy teljességel méltatlan - vélemény ébredt, hogy ennél azért mégiscsak nagyobb, szebb, jobb helyről van szó. Büfé ugyanis például az, ahol gimiben csócsáltuk a párizsis zsemlét  becsöngetés után, hogy megússzuk a fizikafelelést; esetleg Lali lakókocsija a klasszikussá váló Üvegtigris-filmtrilógiából. Ezen fajta szerénységen a Krimó Kinyíró szellemisége nehezen talál fogást, így hát rendezzük le annyival, hogy az üzletvezetőnek talán nem volt jobb ötlete, vagy épp ez fért ki a táblára. Netán ezzel nem szinonim szó a "kocsma"...? Ó, dehogynem.

És, ha már az üzletvezető szóba került, aki esetleg nem tudná, eláruljuk, hogy a gyengébbik nemhez tartozik. Mi, tapasztalt kocsmázók évszázadok óta kedveljük a csaplárosnékat, pultos csajokat; de főnökségi szinten azért már más a helyzet. Vezetői pozícióban ugyanis - teljesen jogosan - egyértelmű, hogy minden áron hasonlítani szeretnének hozzánk (még akkor is, ha erről nem tudnak), sőt, még inkább meg akarják mutatni, hogy vannak olyan jók, akár jobbak is, mint a férfiak - ez azonban még ha a modernkori génmutációk és trendek jóvoltából nagyjából sikerül is, leginkább felesleges idegeskedéshez, görcsöléshez vezet, és a lazaság optimális mértékének alábecsülését vonja maga után. Csak egy nő lehet képes egy sok felelősséggel járó, de összességében egy gyönyörű lehetőséget nap mint nap cipelendő keresztfának megélni, a képzelt töviskoszorú okozta fájdalmat pedig olykor a vendégek felé sugározni. Az együttérzés pedig amúgy sem a krimó kinyíró műfaja, így hát jókat mosolygunk mindezen, legalábbis addig, ameddig a non-stop zenetévé a Férfi Vendég akaratára időben átvált a kívánt közvetítésnek helyet adó sportcsatornára - és még őszintébben vigyorgunk, ha üdvöskénk üdvöskéje, Lewis Hamilton defektet kap az utolsó körben.

Persze nem csak sporteseményekről értesülhetünk ott, hanem például Laci bá' múlt hét kedd esti, egészen más helyen történő pontos italfogyasztásáról, de lassan akár azt is megtudhatjuk, mit, hol és miképp is fogunk csinálni holnap este. Ha az információ értéke újszerű társadalmunkhoz hűen továbbra is felszállóágon marad, hősnőnknek hamarosan nem kell sörcsapolással foglalkoznia.
Addig azonban továbbra sem fogunk lelkendezni az ún. "jó asztalok" törzsarcok elé soroslásának, a pontos nyitvatartás egyoldalú betartásának - mely teljesítésének zárás előtt negyven perccel való szertartásos megkezdését olykor Csaba bá  is megirigyelné. Ha viszont igazán be szeretnénk vágódni, ugorjunk be kizárólag cigarettát vásárolni, és legalább Széchenyis címlettel fizessünk, természetesen a visszajáró utolsó pénzérméit is gondosan számoljuk át és tegyük el. A "csak a cigi lesz?!?" kérdés pedig lehetőleg már a hátunknak szóljon, és válaszra se méltassuk. Garantált a siker.

Az árakról még nem esett szó, nos nem véletlen; semmi különös: hozza azt az átlagot, ami már egy kiadós sörözéstől is igen vastag pénztárcát követel meg, illetve ami után azért semmiképp nem mondhatjuk el, hogy hű de megérte. A fröccs azonban iható és fizethető, így hát a becsületes munkából élkőknek többnyire ez marad. Rövidet pediglen tényleg csak ünnepkor...Találunk ételt is a kínálatban, aki azonban nem esik össze az éhségtől, felejtse is el, hiszen egy pizza semmiképp nem lehet jó, ha hetekkel tálalás előtt ki van nyújtva a tésztája. Erre azért szépen lassan a vendégek is rájöttek.

Összefoglalva van egy jó fekvésű egység, mely napközben kávézó, estefelé presszó, ami később aztán fogyasztástól függően: söröző vagy borozó, vendégkörtől függően: kocsma vagy bár (95%-ban előbbi), amelyik eme identitászavarától eltekintve úgy-ahogy megtalálta önmagát, és elviselhető - de az ég világon semmi extra nincs benne. Jórészt a vendégek baráti kapcsolatainak kohéziós ereje vonzza oda a társaságok tagjait, és a viszonlyagosan nyugodt feltételek egy jó alapozásra, a poszt szerzőjét ezen túlmenően az a földrajzi tényező, hogy közel van. Bár elég durva kritika a többi későeste nyitvatartó krimó számára önmagában az a tény, hogy cimboráim monopol-helyzetű hétvégi kiindulási állomásává válhatott e sokaknak messze eső és semmi de semmi különöset nem tartogató hely, e kritikának azért testet is formálunk a továbbiakban - avagy választ kaphatunk arra, hogy a többi miért nem jó még ennyire sem...

Öregház

Immár a centrum felé továbbhaladva rábukkanunk következő állumásunkra, a mostanság csak az esti órákban nyitó Öregház sörözőre. E kocsmában rengeteg adottság megvan ahhoz, hogy igazán jó hely lehessen, de - a magyarázkodó futballedző nyelvén - azok a fránya körülmények nem úgy alakultak, hogy így beszélhessünk róla. Hogy érthető legyen, mire is gondolunk, egy hasonlat-sorozaton kersztül szeretném bemutatni a lényeget. Gondoljunk el egy ősi földön elterülő szép tájat, előnyös éghajlati viszonyokat, ahová megérkezik egy nép, akik szépen kimunkálják, a dolgok szerencsés alakulásának köszönhetően senkinek nem kell érte külön fizetniük, hogy ott vannak; vezetőik tehetségüknél fogva pedig kitűnő ötleteket valósítanak meg, létrehozván egy élhető, viszonylag szép és igényes országot. Minden rendben is megy, ám az idő előrehaladtával ezek a vezetők bizonyos, előre bejósolhatatlan időközönként nem találják el a megfelelő diplomácia megfelelő arányát, és gyakorta a többi kultúra sajátosságait figyelmen kívül hagyva, olykor meg is sértve azokat, érvényesítik saját, tökéletesnek vélt stílusukat, akár közvetlen, akár közvetett módon. Mindez számos területen sikerek záloga, azonban vizsgálandó esetünkben azt vonja maga után, hogy nemzetközi körökben egyre inkább ezt a szép országot azoknak vezetőikkel, illetőleg azoknak olykor egészen különös megnyilvánulásaikkal azonosítják; emiatt pedig sok más országban egyre kisebb betűmérettel jelenik meg a turisztikai kiadások címlapján.

Az Öregház egy régi lakóházból lett kialakítva, kerthelyisége a folyamatos bővítéseknek, fejlesztéseknek és csinosítgatásoknak köszönhetően tágasnak és hangulatosnak mondható. A belső tér - maga a kocsmahelyiség - egy lépcsőn keresztül közelíthető meg, mely nagyjából bármilyen rákerülő anyagtól balesetveszélyessé válik. Valóban különleges, divatos szóhasználattal élve: dizájnos kép tárul elénk, akár a bútorokat (melyek amúgy kb. havonta váltogatják helyzetüket), akár a dekorációt vesszük alapul. Remekül illeszkedik a képbe a nemrég betelepült kerámia-műhely és -termékek, ami a kellemes látnivalón túl egy (jó erős) csepp önkritika a vendégtér kihasználtságát illetően. A funkcionalitás viszont már érdekesebb kérdés. Van egy viszonylag tágas kocsma, hozzá egy elég lehetetlen szegleten egy akkora pult(?), melyre öt üvegnél több sör kipakolása már erőteljes stratégiai érzéket követel meg. Naná, hogy itt ül és/vagy támaszkodik mind a három vendég, és még a negyedik-ötödik is valahogy ide fogja magát paszírozni. És, ha eme kis aránytalanság még nem elég, eláruljuk, hogy a mellékhelyiségek is szinte egyből innen nyílnak, persze a wc szemszögéből nem befelé. Vicces nézni az egymást és a nyíló ajtókat folyamatosan lökdöső és kerülgető emberkéket, miközban a hátsó (úgy 80%-nyi hely) általában töküres. Képzeljük csak el, milyen lenne az ember, ha a törzsfejlődés során az agya a seggpárnáiban fejlődött volna, egyetlen szeme pedig a here (ill. annak megfelelő női szerv) és a végbélnyílás találkozásánál kapott volna helyet, és a száj sem lenne messzebb a köldöknél.

Ha már here... az üzletvezető itt az erősebb nemhez tartozik, és nem csak e tekintetben ellentéte előző állomásunkban megismert kolleginájának. Lazaságban, mint olyan, erőteljesen a bizonyos ló túl-túloldaláról beszélhetünk. Míg ott értetlenkedtünk, hogy sosincs lehetőségünk fizetni egy italt a pult mögött állónak, itt gyakran már akkor kikérünk egy kört, amikor még nem is tudunk róla. A kocsmáros azon kívül, hogy munkája a szenvedélye is egyben, rendkívüli szellemi és fizikai tulajdonságokkal rendelkezik, aki rendszerint mitikus és heroikus tetteket hajtott végre a múltban és hajt végre folyamatosan. A Chuck Norris-féle mondások jó része bőven ülne rá, azzal a különbséggel, hogy a texasi kopó biztosan jókat mosolyog rajtuk, muay-thai emberünkről viszont a mai napig nem tudjuk minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy hol van az a határ, amit maga is elhisz, és hol kezdődnek számára is nyilvánvalóan Andersen meséi. Mindenesetre eleinte sokan mosolyognak, néhányan azután is; vannak, akik maguk is jól "beilleszkednek", változó mértékben komolyan véve és üdvözölve a különböző ingereket. Akadnak olyanok is, akikkel hosszú ideje nem találkozunk ezen a helyen, az ő véleményükre így csak következtetni tudunk...  (Fontos megjegyezni akár sokadszor is, hogy mindez nem személyeskedés, hiszen a Krimó Kinyíró célpontja továbbra is maga a krimó, és csak annyiban ábrázolja az ahhoz köthető egyének jellemét, amennyire az illető a kocsma része - így csak ebből az aspektusból világítjuk meg, hogy amúgy milyen valaki, az ebben az esetben érdektelen.)

Ami a személyzetet illeti, változatos a kép; volt szupermotivált, jókedélyű söröshordó; többszörösen visszaesőtérő főkomornyik, korábban akadtak rosszéletű pizzaszakácsok, és persze hosszabb-rövidebb ideig mindenféle pultoscsajok. Lényeg, hogy mindig lendületes csapatot látni, kiemelkedő kereseti, előrelépési és karrierépítési lehetőséggel.  

Árakról, választékról. Átlagos, sör olcsóbb például az előző egységnél tapasztaltakkal, a bor viszont többnyire műanyag palackos, és ez úgy jócskán érződik is a fröccsön. A pizza viszont tényleg finom, és még meg is lehet fizetni, így még a K.K. szerkesztősége is csak ajánlani tudja. Cigarettavásárlókkal szemben viszont alaposan túl van biztosítva a hely, szóval érdemes felszerelkezni...

Összegezve: egy jó társasággal, egy hátsó asztalnál esély nyílik egy kellemes estére az Öregházban, ahol megéhezni is érdemes. A bökkenő, hogy a nyugodt vendéglét hamar megszűnhet, s midőn ismerőssé, haverrá válunk, onnan kezdve, ha valaki épp nincs ráhangolódva "külső", olykor egészen bosszantó  zajforrás(ok)ra, nagyon ne ragadjon le itt, vagy ezen állomáson inkább meg se álljon. Máskor viszont egészen vidám, művészi szociofilm nézője, akár szereplője lehet bárki a kicsiny pult környékén.

Stones

Sok szót nem akarok fecsérelni erre a micsodára, hiszen a K.K. megvetésen túl nem sok érzelmet tulajdonít e diszkónak természetesen jóindulattal sem nevezhető helynek. Ez az egység valaha Internet-kávézó volt, ennek nyomai talán még ma is láthatók, ám mióta a világháló már nem csak a burzsujok kiváltsága, elkezdtek rendkívül iszonyat trendi bulikat szervezni. Eleinte minden nyitópartyt pár hét múlva egy záró követett, mostanság viszont rendszeres szombat esti alternatíva fiatalok körében a sztónsz. Aggasztó, hiszen méregdrága italakciókon, pénzkötegre, nagykategóriás sportlimuzinra és aranyékszerre nedvesedő portékákon, bontóasztal-hátakon feszedező, szteroid-szagú S-es pólókon és középszerű silány klubzenén kívül sokmindenre nem nagyon lehet számítani, a képen nem sokat javítanak az egész estén át egy bakardi-brézert szürcsölgető metrohomoszexuális fiatalok és a kötelező jellegű kötekedések sem. Na húzzunk innen, de kurvagyorsan!

Légörvény

Erről a helyről sokat elmond, hogy a helyi rádióban hirdeti magát, máshonnan nem is hallottam még róla, de egyszer becs.szó megnézem magamnak. Addig is ez a rész: [szerkesztés alatt], bár van egy olyan érzésem, hogy nem lesz túlságosan maradandó élmény és mint ilyen, nem születik további hosszú és izgalmas iromány e bekezdésben.

A még K.K.-féle közigazgatási besorolás alapján e területhez tartozó Autós, Parkoló, Rigófészek, Pavilon - féle helyekről nem nagyon beszélnék, gondolom érthető, hogy nem szükséges kritikával illetni őket, hiszen elég benézni e kocsmákba vagy akár csupán hallani felőlük, hogy ne legyen szívünk bántani őket. Más szóval nem volna túl nagy kihívás éles kritikát megfogalmazni róluk, meg hát van elég bajuk amúgy is. Ezen kívül pediglen fő profiljuk nem az este 8 utáni nyitvatartás és a 15-35-ös korosztály szórakoztatása, emiatt pedig eleve kiesnek - szerencséjükre vagy bánatukra - a K.K. éles nyelvű elemzése alól! 

Egy hatalmas pozitívum viszont mégis van bennük: ezek tényleg teljesen őszinte helyek, hiszen semmiképp sem akarnak mások lenni, másnak tűnni, mint amik valójában.      

Bevezető

Következő írásaimban lakóhelyem vendéglátó-ipari egységeit veszem górcső alá, mégpedig meglehetősen kritikus, sőt, mondhatni leplezetlenül gonoszkodó lencsén keresztül, helyenként ironikusból gúnyorosba forduló hangnemmel. A tartalmi kiindulópont természetesen saját tapasztalat (van elegendő, higyjék el), de igyekszem egyensúlyt tartani az objektív valóság (külső szemlélő) és a személyes benyomások, emóciók között.

Az írások alcímei lehetnének akár: "Miért ne járjunk a ...-ba?" (ahol a ... helyén az aktuális büfé/presszó/söröző/borozó - avagy egyszerűen csak: kocsma neve helyettesítendő). Ezzel kapcsolatban természetesen némi ellentmondás mutatkozik, mivel magam is megjártam e helyszíneket, több helyütt komoly és hosszen tartó rendszerességgel, ám ez ne zavarja az olvasót; képzelje el úgy, hogy egyfajta antropológiai kutatást végeztem az évek során - még ha ez persze így teljesen nem is állja meg a helyét.

Mint már utaltam rá, stílusában és tartalmában jóformán minden gondolatom élesen fog szólni, különösen az egységek igazgatási illetve alkalmazotti kasztjába tartozó személyeknek. Természetesen minden felelősséget vállalok, és csak bízom abban, hogy az olvasó - legyen az bármilyen fokon is érintett - a megfelelő humorérzékkel és hozzáállással értelmezi a leírtakat.

Kellemes olvasgatást!
 

Vasút

A kocsmafikázást amolyan utazó-kalandor szerkezetben fejtem ki, tehát egy képzeletbeli túra útvonalán, aminek kiindulópontja természetesen az a hely, ahová a távoli utazó megérkezik: a vasútállomás - buszpályaudvar.  Két objektum, de nagyjából egy helyszín; ezzel akkoriban még egy plusz várótermet is megspóroltak. Mint a legtöbb városban, finoman szólva itt sem ez a legimpozánsabb terület, így hát sokat ne várjunk az ivoldáktól sem. Bár a fiatalok körében  ú.m. "menőbb" helyeket pécéztem ki csontvelőig hatoló kritikáim célpontjául, azokat, amelyek este 8 után kezdik meg életük tartalmasabb részét; nem siklathatom el utazónk útvonalából a csodálatos honi tömegközlekedés helyi gócpontjának peremén megtelepült fertőt. Persze, csak tömören.   

A "Resti"

A szó jelentése: vasúti állomáson lévő vendéglő. Általában egy viszonylag nagy területű belső helyiségre, amolyan étterem-csökevényre gondolunk, pár asztallal és mocskos, ronda kockás abrosszal, ahol akár a söröd mellé tudsz enni egy rántott húst, ha késik 40 percet a vonatod. Nos, ilyesmiről itt szó sincs: van egy böszme ronda, 3 és fél oldalról ráccsal borított kioszk, - több évig mindenütt rács volt, hiszen nem vette senki a bátorságot, hogy kivegye ezt az "üzleti paradicsomot" -, ami olyan szépen el van szeparálva, hogy a "pultos" akkor is alig hallja a vendéget, amikor épp nem végeznek mozdonytolatást 20 méterre. A "vevőtér" itt pedig a bódé karimáján húzódó pult és az a beton, aminek a meghosszabbítása tulajdonképpen az üzemen kívül lévő 1. vágány peronja. Amolyan talponálló az egész hely, oldalt 2 asztallal, amit nyáron összeszarnak a felette fészkelő fecskék, télen meg a helyi roma lakósság lakja be. A kedves utazónak azt tudom tanácsolni, vegye meg a cigarettát, ha épp elfogyott, de a sörből már csak a dobozos változatot vegye s vigye, és álljon is tovább. A veszély persze nagyon nem is fenyeget, hiszen ez az egység már csak azért is kilóg a továbbiakban elemzettek sorából, hogy este 7 után már biztosan bezár, így ilyenkor másfelé kell keresgélnünk, ha mindenképp közel akarjuk érezni magunkhoz a "parasztelosztó"-kat. Nem kell messzire mennünk, ugyanis...

Vén Bakter

...az állomással átellenben áll egy konténer-szerű képződmény, ami méretét és funkcióját tekintve közelebb áll a restihez, mint az imént lefestett csoda. Talán egy építkezésről maradt ott, mint nagy szerszámtároló (és/vagy budi), aztán valaki gondolt egyet és megvalósított egy nagyon beteg álmot. A helyet nemrégiben újították fel, immár sokadszor, de ezek a plasztikai beavatkozások nem mondhatni, hogy a kellő mértékben segítenek a borzalmas látványon. A "fapados" jelző aligha meríti ki a látottakat. Pedig még sörkert is van, ahová hosszú évek során sem sikerült teljesen kinyomoznom, hogyan lehet bejutni, és jó, ha összesítve 10 vendéget láttam valaha ott - úgy hiszem, hogy arról a területről az üzemeltető is megfeledkezik szép lassan. Viszont többféle gyors- ill. melegételt is fogyaszthat a megéhezett utazó, amiknek minőségéről látatlanban nem nyilatkozom, de annyi bizonyos, hogy nagyon éhesnek kéne lennem hozzá, hogy kóstolót tartsak. A kedves kiszolgálásról annyit, hogy általában túszul ejtik az ember nagyobb címletű bankóját, ha épp nem tudják felváltani. A hangulatot fokozza továbbá a csutkára tekert zenegép, amiből többnyire roma-mulatós dübörög, a vendégkör bőrszín-indexének maximálisan megfelelően; de nagy általánosságban - eltekintve az efféle helyeken megszokott arcoktól és néhány gyorsvásárlótól - pangás van. Bárhogy is legyen, huzamosabb idő eltöltését nem javaslok itt sem, ha már nem sikerült teljesen elkerülni ezt a villamospadlózatú nagyra nőtt fémdobozt. Ahol hőségben melegebb van, mint a szabadban, de télen legalább hidegebb.

A sörketben nem árt előre telefonon helyet foglalni, mint látható gyakran úszik a placc. Amúgy a sémát követve az állomás épületén a "Balaton - Nyugati Pályaudvar" felirat szerepelhetne.

Pavilon sor

A forró nyári éjszakák kellemes eltöltésére hivatott vendéglátó-ipari "élménypark" úgy ahogy van, teljes mértékig méltatlan egy Balaton-parti településhez. Pláne, ha még ez a település már az osztrák határtól idefelé jövet, 6x4-es táblákon kopirájt a Balaton Fővárosának hirdeti magát. Érdemes volna összevetni mondjuk a siófoki, füredi, badacsonyi; hasonló funkciót betöltő vízparti fél-szabadtéri szolgáltatósorokkal. De ettől most tekintsünk el, és fókuszáljunk a legendás "Pavcsi"-ra. Nem mértem le a pontos távot, de egy olyan 70-80 méter hosszúságú sétányról van szó, melynek végét a strandbejárat jelenti. (Igazából nem is a méretével van gond, hiszen ha nagyobb lenne, még jobban elveszne az átlagosan alig félháznyi vendég.) Az utacska egyik felén sorakoznak a sörözők, borozók, "éttermek", "bárok" és a napközben üzemelő ajándékot, strandfelszerelést stb. áruló üzletek. A másik felén meg padok, aztán fák, aztán még fák, aztán meg...hát izé...tulajdonképpen a férfi wc. Igen, pár egységnek ugyan van saját klotyója, de azok is egyszemélyesek, és a pultostól kulcsot kell kérni - ezzel tulajdonképpen az világgá kiáltjuk, hogy szarnunk kell. A hölgyek helyzete mondanom sem kell, hogy még cifrább, legalábbis, amíg nem olyan részegek, hogy gátlás nélkül leguggoljanak a fák között. Hauptstadt des Balatons, 2010.

A továbbiakban a soron található - említést egyáltalán érdemlő - helyek számtalan gyenge pontját precízen kitapintva, részletesebben folytatom a krimók szóbeli kinyírását. Az első sarkon terpeszkedik a Hali söröző, amely zászlós hajója is lehetne a Pavcsinak. A foglaltság az esetek túlnyomó többségében nem haladja meg a 30%-ot, ez talán adódhat abból, hogy az ember sosem ül be az első vendéglőbe, viszont a másik végéről visszajönni sem fog már a büdös életben. Van itt szépen leplezett műanyag bútorzat, ízes tájszólású kocsmáros, megbízhatóan felfelé kúszó balaton-parti árak és legalább szép képek az ételekről az ajánlaton, melyek legalább annyira élethűek, mint a magyar stadionok makettes tervezetei. Az emebremlékezet óta ott dolgozó családtag-személyzeten kívül úgy rotálódnak a pincérek és konyhai dolgozók, mint a Real Madrid játékos-kerete, ezek a vélhetően legkellemesebb vakációt eltöltő fiatalok nagyjából egy bajusz-szálnyira a rabszolgaságtól húzzák az igát; hiába, jó üzlet a vendéglátó-tanoncok kötelező gyakorlatoztatása. Amúgy is szinte a levegőben is érezni, hogy a csökkenő forgalmat minden eszközzel igyekszik kompenzálni a kormányzóság, hogy a szűk 3 hónap továbbra is elegendő profitot biztosítson a spájz feltöltésére és a téli tüzelőre. Hát, ehhez mi nem járulunk hozzá, így, ha nincs egy tuti tippünk az esti meccsre a kocsmárost és a többi fogadót megkopasztandó, továbbsétálunk.

Elhaladván egy estére már bezárt úszógumikat és törülközőket áruló bolt, valamint egy teljesen üres és eleve nehezen azonosítható jellegű és nyitvatartású, elviekben szintén ital- és ételkimérő hely mellett eljutunk a Csaba Borozóba, leánykori nevén a Vonyarciba. A helyen előszeretettel tartózkodunk olykor mi magunk is, hiszen itt lehetőségünk van iható és megfizethető fröccsöt inni. Persze nem a finom és az olcsó jelzőket használtam, csak, hogy azért helyén kezeljük a dolgokat. A szó szerint is fapados helynek viszont legalább van némi kocsma-hangulata, ami igazán üde színfolt a környező színjátékot tekintve. A jó társaság, amit visszatérő motívumként nem győzök hangsúlyozni, hogy hozott eszköz megalapozhat egy kellemes koraesti lötyögést, ezzel viszont ki is merítettük az így is - írásom jellegéhez mért - túlreprezentált pozitívumokat. Ennek a bizonyos kellemes koraestének ugyanis esélye sincs bármiféle későesti programmá kinőnie magát. Este 10 óra előtt ugyanis egy olyan futurisztikus álmokép keretében, ahol a robotok átveszik a hatalmat; Csaba bácsi és Csaba néni megkezdi a borozó bezárásának kínosan kimért szertartását. Ilyenkor arcukon még a szokásos - kocsmárostól valahogy számomra teljesen elfogadhatatlan - hűvös kifejezés is teljesen gépiessé válik. Ha túlságosan belefeledkezik az ember a jóízű társalgásba - beteg dolog ez egy nyáresti kikpacsolódáskor, ugye? -, csak azt vesszük észre, hogy üvegpoharaink műanyaggá változtak, a következő fröccsünket pedig már a lelakatolt ajtótól kérjük. Általában ilyenkor még bőven teltház van, vagyis az lenne. Ezt a bevételkieseést kompenzálandó már nyitva tartanak húsvét tájban és szeptemberben reggel. Ez nyilván az ő dolguk, mi csak szívesen ellennénk olykor ott még egy darabig. Mint ahogy szívesen vizelnénk 21. századi, európai keretek között is, ám erre lehetőség aligha kínálkozik. Laikusként megfejthetetlen, hogy milyen vendéglátói és jogi kabarénak kellett lejátszódni ahhoz, hogy ennek az üzemegységnek ne legyen kötelező saját wc-vel rendelkeznie. Az is nehezen elképzelhető, hogy élettelen arcberendezésük ellenére korrektnek és főként precíznek tűnő, több évtizede vendéglátásban dolgozók elnézik, ahogy vendégeik a közeli parkot hugyozzák szanaszéjjel. Mert ugye, ami befolyik, az - ha nem is rögtön -, de azért csak-csak kifolyik.   

No de lépjünk tovább pulzáló húgyhólyagunkkal együtt, és említsük még meg a Kishalit, ami mondhatni a Pavilonsor centrumát jelenti a mögötte található Pinyóval együtt; ezek drágaságban, a szar kajákban és a többnyire ihatatlan fröccs kategóriájában versenyezhetnek egymással, többnyire az utóbbi győzelmeivel. Ezek a helyek jellemzik leginkább az egész kocsmasort; egyszer-egyszer, ha elcsíp egy jó estét az időjárás és a vendégforgalom, tényleg hangulatosnak tűnik (persze kellően jó társasággal mindenütt jó hangulatot össze lehet hozni), de valójában egy hosszú idő óta vérző szenvedéshalmaz, a Stephen King-i suvadás magyar variánsa. A Hali-"tesóknak" legalább van 1-1 fiú és lány mellékhelyiségük, ami itt kötelező elvárás helyett kuriózumnak számít. A szomszédban van a Császár  kajálda, ahol már nem az igazi a disznótoros, de ezt legalább jó németesen kell megfizetni. Helyben van egy fedett étterem is, ez azonban jó ideje fekete doboz számomra, ami látható belőle a kinti helyiség jóvoltából, elmondható, hogy semmilyen irányban nem jóg ki az őt tartalmazó vendéglátó-egyvelegből. Errefelé bukkannak elő továbbá a múlt századból itt maradt játék- és nyerőgépek, egy falatnyi '90-es évek, egy falatnyi gyerekkor. Alapos kutatómunka után talán még fémkétszázassal vagy dajcse márkával is találkozhatnánk valamelyik masinéria mélyebb bugyraiban. Aztán egy-két "finomabb" hely van még a soron, pizzériák, koktél bárok, kávézók; ezekről tapasztalatból nem szólhatok, de ahogy elnéztem a forgalmukat, más sem. Gondolom pénzmosodák, esetleg dekorációk lehetnek; csak hogy lássa a vendég, hogy itt kérem minden hely ki van adva. Vagy el.

Egy hely maradt még, ami külön tanulmányt is megérne. Ez kétség kívül a 2010-es "év vendéglátóipari újonca" cím tulajdonosa. Első ránézésre erre az üzletre tuti nincs engedély. Cimbi Boltja ugyanis egy olyan áruda, ami a régi, xy. sz. áfészos falusi italboltokat megszégyenítő módon egyesítte a boltot a kocsmával. Belül miniábécé, kinn asztalok, padok, nagyjából minden irányban. Amikor először megláttam, majd lehidaltam, hogy ilyen egyáltalán létezik. Aztán elgondolkoztam, és rájöttem, hogy tulajdonképpen ezt a szemetet közvetve a válság, közvetlenül a magyar valóság hozta létre. Mert a fiataloknak nincs igényük, nem lehet igényük olyan extrákra, mint: pohárra, valamiféle kiszolgálásra vagy zenére, a lényeg, hogy egy ezresből 4-5 sört megihassanak, aztán talán lesz valami szerencséjük - vagy szponzoruk -, hogy a maradék négyszázharmincból befejezzék a küldetést, és tökrészegre ihassák magukat. De a társadalom kritikáját hagyjuk más alkalomra, itt csak mondjuk el, hogy ez a Cimbi művésznevű, vélhetően rendszeres narkófogyasztó fiatalember remekül alkalmazkodott a mai fiatalok pénztárcájához és éjszakai igényéhez, és könnyen lehet, hogy minimális haszonkulccsal is alaposan megszedi magát - gondolom a korábban ismertetett egységek nagy örömére. Ez a "szórakozóhely" ugyanis - hétvégenként legalábbis - rendre tele van.

Fiatalok hétvégi igényeinek teljes mértékig megfelel a "boltkocsma". 
 

Strand

Az utóbbi pár évben gyorsult fel az éjszakai züllés strandra történő áthelyeződése. Új helyek nyíltak vagy települtek át a területre, ahová idéntől este is, már a puszta belépésért 200-at kell perkálni, és ami ennél is ocsmányabb, ha sokan vannak, akár 30-40 percet várakozni. Legalább van egy nyilvános klozett, de ez persze már régóta adott, és a strandé - mivel nagyjából egyik vendéglátó hely sem rendelkezik sajáttal.

Csak azért fizetünk és várunk, hogy eljussunk például a Sharkba, ami a helyi fiatalok körében rendkívül menő és klassz zenés szórakozóhely. Higyjék el, a legkisebb mértékben sem az. Persze, ha valaki már kellő mértékben bemákolt például a fentebb említett Cimbiboltban, és további szükségletei kimerülnek abban, hogy a heringszorítóban pár ribanc seggét megtaperássza, arra éppen alkalmas lehet a hely, hiszen úgy sem látja senki, hogy ő volt. (Ezt olykor én is kipróbáltam, de ez most nem tartozik ide.) A normál tánctér nem sokkal nagyobb a szobámnál, persze ez képzeletben kibővíthető a strand egész területére, legalábbis, ameddig elhallatszik a zene. Már ha beszélhetünk egyáltalán zenéről, néhány rádiósláger másfélszeres tempóval és gusztustalanul nagy mélyhang-aránnyal történő lejátszása esetén, olykor ócska divatlatin ritmusok erőltetetésével fűszerezve. De ha ez kell az ifjúságnak, hát hajrá. A pult és környékének dizájnja nagyon erőltetetten és elkorcsosultan próbál hasonlítani egy mediterrán tengerparthoz, ha az albán tengerpart infrastrukturálisan épülőfélben lévő területeit is ide soroljuk, elmondható, hogy úgy-ahogy sikerrel, de ilyesmiről inkább az árak tekintetében lehet beszélni. Baromi drága. És műanyag pohárban adják a rendszerint jócskán az előírtnál láthatóan kisebb mennyiségű piát, már amikor jó tízpercnyi várakozás után méltóztatik észrevenni valamelyik csúcsrapörgő félig ittas cicababa, vagy kigombolt inges macsósrác a pult mögül. És, ha ez nem lenne elég, szúrópróba-szerűen megpróbálják átbaszni az embert, (legalábbis több forrás szerint volt rá példa az elmúlt években.) - biztosan csak tesztelik, hogy figyelünk-e. Itt nyilván a fogyasztóvédelem annyira nem tényező, mint a new york-i rendőrség Bronxban.  A Shark már a korábbi helyén is utálatos volt, (főként a korábbi) üzemeltetőkkel és az egységet kultiváló, koktélt szürcsölő, terpeszkedő és nemtől függetlenül labilis nemi identitású törzsközönséggel együtt. Persze egy-egy "fegeteges" hétvégi éjjelen ennél jóval vegyesebb a kép, láthatunk 3 sörtől járni is alig bíró elsős gimistől kezdve kétes hírő éjszakai bárok kidobó emberéig sokféle furcsaságot. Elkeserítő, hogy olykor jobb híján egy-egy forró éjszakán oda esz' a fene, és ilyenkor rendre dugig van, mint romával az előzetes, sőt sok jobb szórakozásra érdemes ismerősömmel találkozom ott. Tényleg fertőző lehet, és valami agyhasadás mentén létrejövő láncreakció teheti ezt, minden más magyarázat nagyon ijesztő volna arra vonatkozóan, hogy normális emberek már hétfő reggeltől azt várják, hogy itt bulizzanak. Tanácsolom, hogy amennyiben nincs lefixálva egy szexbe hajló esti találkozó egy mélytorokban referenciákkal bizonyítható módon jártas csajjal, egy körülnézésnél ne nagyon méltassuk többre ezt a méltatlanul felkapott szarságot.

Kedves Fiatalok, íme a nyári estéitek csúcsa, ahol a deszkákat is romra denszeltétek. 

Tovább haladva a - nappal strandvendégek számára fenntartott - területen, hamar eljutunk egy másik újonchoz, a nyár 1. számú discojához, a Bloomhoz. Már messziről hallatszik az a fajta "zene", amiről a mai napig nem tudom elkpzelni, hogy létezik ember, aki beteszi otthon a winamp-ba vagy a youtube-ba, hogy meghallgassa. Ehhez képest a Sharkban is élvezhető, táncolható muzsika szól, mert legalább olykor vétlenül is felismerjük azokat a rádióslágereket. Persze, ha erre a lerobbant valamire egy kicsit arrébb, valahol a déli parton Máriától-'Ófokig ráírnánk, hogy "disco", hát lenne mulatság, nem is kicsi. De hát e városban a Colors pusztulása óta különösen "komolynak" mondható a diszkók mezőnye, így aztán egy viszonylag nagy alapterületű, sötétített, ablaktalan, nagyon gyér legalább 10 éves hitvány fényelemekkel felszerelt objektum bátran kiérdemelheti a no.1. címet. Hát, nem lennék e városban diszkós, az biztos. A pultos csaj legalább állítólag kedves, bár - nem tudom, más hogy van vele - nem nagyon szeretek ordítva kommunikálni, és egy-egy elkapott szótag alapján olyan okos arccal bólogatni, mint aki tisztán értette a neki címzett mondatokat. Ez a hely rémálom annak, aki nem szereti a tuc-tuc hard-elektro-progressive-house-techno stílusok valamelyikét, vagy tetszőleges keresztezését, de én úgy hiszem annak is az, aki szereti; mert ez a hely minden tekintetben a normális disco megcsúfolása - vélhetően mindez összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy legalább nincs beugró. Ha valaki neadjisten minden áron elektronikus zenére akar bólogatni, és/vagy az anyag hatása ugyanezt kívánja, netán érez magában - és a pénztárcájában - annyit, hogy egy ócska - italmeghívás szagától ösztönösen egyre szélesebb csípőmozgással tekergő - ribit összeszed itt magának éjszakára, annak jó mulatást; a többiek viszont egy fintor, esetleg egy bő köpet kíséretében kerüljék el...

A "Disco Club" mellett egyből a balatoni "Forma 1-es pálya" látható. A túlzások azonos mértékűek!

...hogy aztán megérkezzünk utolsó kivesézendő egységünkhöz, a Vízizúzda avagy az 512 balatonparti kitelepüléséhez. Volt itt már Mágus meg valami Pokol kocsma vagy micsoda, hát most a fentebb már említett part felé eltolódott zülledelem okán gondoltak egyet, és csapot-papot otthagyva (fenti krimót bezárva), nyárra a partra települt a híres-hírhedt rockkocsma. Na, de itt legalább nem csak a számítógépek számára értelmezhető zene szól, kivéve persze azokat az estéket, amikor a szorgos személyzet már nem olyan szorgos, és unja az egészet, és a Petőfi rádiót nyomatja be. A kinti pult és meglepően pofás placc, a kaja(féleség) nem tűnt rossz ötletnek, a belső tér viszont valami förtelem. Persze, legalább éppen olyan sötét van, mint az anyaintézményben, így félig még józanul is alig látszik belőle valami. Bemenni viszont csak akkor szükséges, ha kedvünk van pofozógépnek lenni a csocsóasztalok alatt/mellett szocializálódott, nyilvánvalóan minden normális sportágban kudarcot vallott sznékelő-guruknak, valamint, ha a kinti élménypultban akadozik (értsd teljesen leállt) a kiszolgálás. Árakban hozza a balaton-parti átlagot; szóval bár igénytelen, de legalább nem olcsó. Itt azért olykor némi esélyünk kínálkozik arra, hogy jól érezzük magunkat, de természetesen ehhez is az import nő és/vagy baráti társaság szükségeltetik.

A strand "legmélyén" van még a Viviéra nevű csökevényes térség, amit anno a siófoki Beach House mintájára talált ki valaki ritka nagyálmodó; hát csak reméljük, hogy ott nem tudnak erről, mert megmosolyogtató még az összehasonlítás gondolata is. Persze a mostani állapothoz képest pár éve tényleg volt ott pár komolyabb fellépő, buli; mostanra talán csak pár bűnöző találkahelye, és az előzőekben említett helyekből kiábrándultak sétálnak arra valami csodát keresve - hát elárulhatom, nem találnak, hacsak az a tény nem az, hogy még mindig van lejjebb.

A Balaton partján tehát ez a csodálatos választék, de a nyárnak vége, úgyhogy lassan más felé kell elkalandozni az éjszakában mulatni vágyónak. A következőkben megmutatjuk, mit tartogat utazónknak a város a parttól a centrumig vezető úton.  

Következő írásaimban lakóhelyem vendéglátó-ipari egységeit veszem górcső alá, mégpedig meglehetősen kritikus, sőt, mondhatni leplezetlenül gonoszkodó lencsén keresztül, helyenként ironikusból gúnyorosba forduló hangnemmel. A tartalmi kiindulópont természetesen saját tapasztalat (van elegendő, higyjék el), de igyekszem egyensúlyt tartani az objektív valóság (külső szemlélő) és a személyes benyomások, emóciók között.

Az írások alcímei lehetnének akár: "Miért ne járjunk a ...-ba?" (ahol a ... helyén az aktuális büfé/presszó/söröző/borozó - avagy egyszerűen csak: kocsma neve helyettesítendő). Ezzel kapcsolatban természetesen némi ellentmondás mutatkozik, mivel magam is megjártam e helyszíneket, több helyütt komoly és hosszen tartó rendszerességgel, ám ez ne zavarja az olvasót; képzelje el úgy, hogy egyfajta antropológiai kutatást végeztem az évek során - még ha ez persze így teljesen nem is állja meg a helyét.

Mint már utaltam rá, stílusában és tartalmában jóformán minden gondolatom élesen fog szólni, különösen az egységek igazgatási illetve alkalmazotti kasztjába tartozó személyeknek. Természetesen minden felelősséget vállalok, és csak bízom abban, hogy az olvasó - legyen az bármilyen fokon is érintett - a megfelelő humorérzékkel és hozzáállással értelmezi a leírtakat.

Kellemes olvasgatást!

Már nem sok választ el attól, hogy hivatalosan dolgozó emberré váljak; adófizetéssel, nyugdíjpénztárral és mindenféle finomsággal, ami ezzel jár.

Minimálbér körüli kereset, végzettségemmel köszönő-viszonyt sem ápoló munkakör; azt kell ' mondjam, ez ügyben viszonylag szerencsés fickó vagyok. Pedig tulajdonképpen ez egy szükséges lépés életem kátyús (már ahol le van betonozva) egyirányú útján, az elégséges még jó meszire van.

De azért egyelőre tanuljunk meg örülni annak, amink van; aztán lehetünk elégedetlenek. Hogy aztán felfelé vezessen az az út, és amint lehet, aszfaltozzuk le. Legalább azt, ami hátra van belőle. 

Na nem könnnyűdrogosokról van szó, bár nem vagyok tisztában az élsportolók ilyetén szokásaival. Csupán egy furcsa egybeesést véltem felfedezni a 2010-es labdarúgó világbajnokság és wimbledoni tenisztorna között.

Előző VB (2006): döntő: Olaszország - Franciaország

Most (2010): Franciaország csoportutolsóként zárt, 1 szerzett góllal és ponttal. Olaszország 2 pontot szerzett, de ez sem volt elegendő többre, mint a 4. hely (4 csapatos egy csoport, hölgyeim); olyan labdarúgó VB-múlttal s kúltúrával rendelkező országok mögött, mint Szlovákia és Új-Zéland...

Cannavaro kezében a trófea 

...itt pedig asszisztál az amatőr új-zélandiak góljához

 A párhuzam pedig, két hasonlóan nagy meglepetés.

Wimbledon, 2009 döntő: Roger Federer - Andy Roddick (Federer nyert hatalmas csatában, nagyon színvonalas meccsen).

Wimbledon, 2010. 4. forduló: a tajwani Lu Yen-hsum 5 szetben búcsúztatja Roddickot.

5. forduló: a cseh Berdych 4 szetben bizonyul jobbnak "Fedex"-nél...  

Federer-mosoly a trófeával tavaly...

...az idei egészen másféle mosoly a cseh elleni meccs után

Hétfőn leesett: az államvizsgáról szabadulva (első utam a Klub felé egy pizza, egy sör és a holland VB-meccs felé vezetett): végeztem.

Végeztem a BDF-NYME komm-sz.tech szakán (2005. szept. - 2010. júni).

Végeztem a felsőoktatással - egyelőre biztosan (2003. szept. - 2010. júni.)

Végeztem a sulival (1991. szept. - 2010. júni.) és mint ilyen, hivatalosan a diákstátusszal (1991. szept. - várhatóan 2010. okt.)

Nem akármilyen korszakok zárása ez. De egyelőre csak emésztgetem ezt, az agyi kapacitásom nem tudná feldolgozni az egyik pillanatról a másikra történő váltást; részelemenként teszi azt, olykor egy-egy szakaszt úgy összegezve: tényleg lehetséges ez? 

Felhívom mind az összes olvasóm (?) figyelmét arra, hogy a Hattrickes hírek, írások ezután külön blogban kapnak helyet, köszönhetően annak, hogy véletlenül felfedeztem, hogy egy hombre többet is készíthet...

A ligakupa siker után a bajnokságot is bezsebelte a csapat!

5pont előny, 3 forduló van még hátra. Jó, sőt, kiváló esélyek, de az ünneplés mindig és mindenkor a matematikailag is biztos előny birtokában következhet. Olykor előfordul, hogy még az sem elég, a Marseille ezt már korábban meg is tanulhatta; hiszen a legutóbbi bajnoki cím azért '92-re, és nem '93-ra tehető, mert a Tapie-féle bundabotrány miatt utóbbit elvették.

Most viszont nem valószínű, hogy újra iyen ügyekre derülne fény; így a Rennes 3-1-es legyőzése és az egyetlen, még "matematikai" rivális, Auxerre lyoni vereségét követően a kikötővárosban megindulhatott az ünneplés - mely talán még mindig tart. BAJNOKCSAPAT - végre!

A csapat tagjai, szurkolók a Vélodrome környékén és páran itt, Magyarországon: nagyon vártuk már ezt. Rajtam a jó öreg Ericsson feliratú (ma már ugye nincs is ilyen telefonmárka - legalábbis a zsebemben már "japánosítva" van) mez, és azt mondom tőlem már lehet bajnok a Bayern, az Inter, a Real (őket nem szeressük), történhet bármi a VB-n, számunkra, OM-drukkerek számára örömteli futballszezon ér(t) véget 2010 tavaszán/nyarán.

Allez Marseille, és továbbra is - a "droit au but" címerben is megtalálható szlogen szabad fordítása alapján: - előre a gólért; játékosok maradnak, erősítés jöhet, aztán címvédés és minél jobb BL-szereplés!

A Ligue 1 2009/2010-es szezonjának végeredménye:

na, majd ha vége lesz - addig kitalálom hogy másoljam ide.
 

Tankcsapda rajongó vagyok, kicsit unatkoztam, ez lett belőle :) :

 http://www.indavideo.hu/video/Legjobb_Mereg

(már régen is "elmutogattuk" a számot, szóval nem teljesen új az ötlet :) ) 

Régóta, körülbelül 12 éve szurkolok az Olympique Marseille-nek, de trófeát azóta nem nyert a csapat. Egészen máig.

Számomra is némiképp észrevétlen menetelt a csapat a fináléig, az európai kupák és a kiélezett bajnoki harc volt a figyelem középpontjában. Ma szomorúan vettem tudomásul, hogy tévé nem nyomja a meccset, így hát felnéztem az enbéegy pötty hu fórumra, hátha találok infót, hol is nézhetném. Hamar segítségemre is voltak, így bár picit akadozva, pixelesen, francia kommentárral, de nézhettem a nagy összecsapást - legalábbis annak 2. félidejét. Ezüstből már kijutott amúgy, mióta "OM-fan" vagyok; 2 UEFA kupa és egy bajnoki 2. hely "megszerzését" már átéltük. A csapat és én. 

Az ellenfél a bajnoki címvédő, a listavezető Bordeaux volt; amely csapat mostanság némi hullámvölgybe került. Bíztam benne, hogy ott is maradnak, ma este még legalábbis nem másznak fel a semmiféle hegycsúcsra. Egy óra után gólnélküli - mily meglepő: - döntetlenre álltak a felek, aztán jött egy szögi és jött Diawara fejese: még nem zörgött a háló, éreztem, hogy gól lesz. Az OM fergeteges játékot produkált a következő percekben, Ben Arfa bolondított a szélen, visszapassz, Valbuena ragaszt és már kettő. Közben a nagylövő Taiwo és Ben Arfa is helyzetbe került, a 3. gólhoz mégis kellett egy bordói - na nem bor, hanem láb... Eldőlt, a hangulat a francia "Puskásban" elképesztő, görögtüzek a marseille-i fanoktól. Közben szépít a Girondins, de kit érdekel az már...3-1 a vége, és 1993 óta újra trófeát nyer a marseille-i Olympique, az első siker "közös pályafutásunk" során. Deschamps mester és a játékosok átveszik a mini Ligakupákat, Niang pedig az igazit; én pedig itthonról örülök velük (egyszer talán élőben is láthatom a csapatot).

Szóval szép volt srácok, c'été bien, Allez l'OM!
 

Ismét január van, ismét egy boldog új év kezdete. Csak, hogy a jókívánságot idézzem. Vagy inkább jobbkívánság, hisz a pesszimisták (azaz jóformán mindenki, akivel összefutok) már úgy mondják: "boldogabbat!". Nos, én már ezen a dimenzión is áthaladván csak ennyit röffentenék magam elé: legalább ne rosszabbat... vagy ne sokkal rosszabbat.

De, hát így januárban, a családösszehozó karácsony után, az átmulatott és a kocsmából igazolatlanul nem mulaszott év végi napok után mindig ború jön, ami egyre több gonddal van megspékelve. Gondolom, csak azok vannak ezzel így, akik évről évre nem felfelé tartanak, és akiknek egyre inkább felvetődik a kérdés a fejükben: szüksége van-é a társadalomnak rám? (vagy nekem a társadalomra, egyre megy). De nem fejtegetem az életem frontvonalain történő vereségek mikéntjeit, okait meg főként nem, hiszen eredendően a saját hadseregeim gyengeségében kellene keresni azt. Meg ott, ahol irányítják azokat. Na, meg az irányítók irányítóit is, de azokat ne bántsuk, mert talán épp az a hatalom ír most ide. Ugye mily paradox..? Igazi januári paradoxon. Para...

E délutáni sötétség sem a decemberi homály izgalmas titokzatosságával ragad magával, hanem a ború setétje ez, amikor rájövünk, ma sem ment előrébb semmi, még ha volt is akarat, hogy ne így történjék, ilyenkor ez is hamar összeroppan. A hóesés, ami szemre épp oly tetszetős, mint karácsony előtt, ám ilyenkor már nem a szépet látjuk, csak a nyűgöt, csak a csúszós utakat, az olvadás utáni lucskot; áldás helyett égi fehér szart.